"A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hagyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más iránybe indulunk el."

- Jodi L. Picoult

 

Az a helyzet, hogy holnap ilyenkor már túlleszek a végzős évem első napján. A weheartitot elárasztják majd a füzetes/tollas képek, az őszt üdvözlő fotók meg a kötött pulcsis lányok, akik rendszerint a)laptop előtt ülnek b)kávéznak c)olvasnak vagy pedig d) a laptop előtt ülve kávéznak, miközben az ölükben egy kinyitott könyv pihen. Szóval az ősz ilyen nyugis évszak, esőbel, hűvössel, beöltözős napokkal és sok-sok szép színnel. De ez a nyár sem volt rossz... 
És őszintén remélem, hogy a következő még élvezetesebb lesz (nem mintha panaszkodnom kéne, dehát örökös cél a színvonal emelése, nem igaz?). Sok izgalmat tartogat, az már egyszer biztos. A tanév pedig sok gyomorgörcsöt. Ez is biztos, de ez kicsit lehangolóbban, mint mondjuk, egy Hurts koncert (istenem, csak jöjjenek el újra!!!) vagy Jared Leto. 
Nem igazán van értelme ennek a bejegyzésnek, nem is terveztem hosszúra, igazából csak szerettem volna hagyni valami nyomot. Egy aprócska lenyomatot erről a két és fél hónapról:
A tenger sós ízéről. Barátokról. A napfényről és a miatta kifakult hajszálakról. Az első munkámról. Aztán a másodikról is. Könyvről. Filmről. A csillagainkban rejlő tökéletes hibáról. Keresésről. (A megtalálás úgy tűnik, jövő nyárra marad.) És még sok minden másról... 

Őszintén remélem, hogy egy év múlva ilyenkor be leszek zsongva, meg leszek őrülve, és alig bírok majd magammal a boldogság meg az idegesség kettőse miatt. Érettségi, szalagavató, felvételi, SZTE, jövök! Jövünk!

xoxo, Emmlyl

Amikor kevesebb időd van, és ezt nem csak azért állítod, mert bejön egy plusz rendszeres elfoglaltság a hetekre, hanem komolyan annyi mindent kell csinálnod, hogy azt sem tudod, mivel kéne kezdened, hirtelen olyan dolgok is eszedbe jutnak, amikkel akkor kellett volna foglalkoznod, amikor éppen végiglustálkodtál egy hosszú nyári napot, és nem csináltál semmi mást, csak feküdtél az ágyon, ültél a fotelben, ittál, ettél, unott képpel bámultad a kislábujjad (vagy a nagyot), azon töprengtél, hogy most mit tegyél, de nem találtál ki semmit, ezért aztán inkább elmentél aludni, vagy hülyeségeket olvasgattál a neten, esetleg képes voltál órákig nézni egymás után a képeket - wehearit és pinterest fanok, drága lelkitársaim, valljuk be, egy bizonyos idő túllépése után betegségnek számít meredten bámulni a képernyőt, még akkor is, ha azok a kis képkockák annyiraaaaa csodálatosak -, vagy olyasmit tettél, ami annyira jelentéktelen volt, hogy már nem is emlékszel rá... Hú. Valószínűleg nevezhetnék a világ leghosszabb mondatainka versenyére - már ha létezik ilyen -, ugyanis magam sem tudom, hol tartok, de körülbelül oda szerettem volna kilyukadni, hogy az ilyen üres pillanatokban nem csinálsz semmit, aztán amikor minden rád szakad, jön az ihlet, az új ötletek, az izgalmas témák, és egyszerűen égsz a vágytól, hogy leírd/elolvasd/megnézd/elmeséld. Na hát most így jártam. 

Csak hogy jobban szemléltessem a helyzetet, elmesélem, hogy most éppen az íróasztalomhoz húzott fotelemben ülök, a laptop a térdeimen pihen, ezerrel pötyögök. A fülemen lévő fejhallgatóból éppen inspiráló dallamok kúsznak a már-már túlhajszolt agyam felé (aminek egyébként most biztosan nem csak a 10%-át használom! Bár amúgy sem, de mindegy.). Körülöttem papírhalmok, mindenhol. Az ágyamon, az asztalomon, és talán még a földön is találnék valamit, ha venném a fáradtságot, hogy lenézzek, de olyan kényelmesen ülök, hogy inkább kíváncsi maradok.
(Amúgy alapjában véve nem vagyok egy rendetlen lány - ez még éppen egy elviselhető fajta kupi, szóval mosatlan ruha meg ilyesmik nem vesznek körül, csak fura biológia jegyzetek, tollak, számológép, ajándékötletek meg egyéb tárgyak, mint péládul a kávésbögrém, de ez nem nagy szám, mert egész nap itt van. És nem azért, mert nem szoktam mosogatni.) 

És akkor a gigantikus bevezető után rátérnék a lényegre is. 

Amikor megnyitottam ezt a blogot, azzal a szándékkal tettem, hogy cikkeket írjak, hogy érdekes dolgokat osszak meg veletek, amikre rábukkanok a neten, vagy egyéb szép, értékes, olvasásra érdemes információkkal halmozzalak el benneteket. Úgy érzem, a könyves/filmes dologgal kezdek jó útra lépni, de hogy gyarapítsam a lehetősgek számát, megkezdek egy idézetes sorozatot is. Az ötlet nagyon egyszerűen villant fel. Ültem, olvastam, elcsodálkoztam, és arra gondoltam, ezt el kell hoznom. Mert enélkül nem lenne teljes a blogom. 

Ez egy brutálisan génkezelt, vagy neoncsövek által megvilágított (ami lássuk be, logikusabb, de a mai világban ki tudja, nem igaz?) málnákkal teli kép, aminek abszolúte semmi köze az idézetekhez, és csak azért tettem ide, mert tetszik a színe. Meg ma ilyen viccelődős és összevissza napom van, ami miatt valószínűleg a bejegyzésem fele (vagy háronegyede) baromság, na de nem baj. 

Szóval az idézetek sok mindenre jók. Egyrészt magunkra lelhetünk bennük. Piszok jó érzés találni valamit, ami pontosan rólunk szól, ami visszatürköz minket, segít megérteni, hogy mégis mi a fene zajlik le bennünk, hogy megvilágosodjunk, és eltöltsön minket az a nyugtató érzés, mely szerint a bajunk ugyan nem tűnt el, legalább azt már tudjuk, hogy mi a diagnózis. Ezen felül pedig még akár kedvünkre való filmekre, könyvekre is bukkanhatunk egy-egy sor elolvasása után, ami megint csak hasznunkra válhat egy érzelmi vihar, vagy egy szimpla unalmas este közepette. Na de lássuk az első adagot, még mielőtt újabb hülye írnivalóm támad, és megint elterelem a témát. 

'Egy titkot megőrizni olyan, mint a gyufával játszani: ha megpróbálod továbbadni, megégethetsz valakit, ha túl sokáig tartod magadnál, akkor te sérülsz meg.'
(Bosszú)

A titoktartás mindenkinél kínos téma. Persze azokra gondolok, akik ismerik ezt a szót, hiszen bőven akad olyan is, akinek véleményem szerint fogalma sincs, mit jelent. Pedig nincs is jobb egy igazi titoknál, amit csak te meg ő tudsz, senki más, és ezért annyira izgalmas meg értékes, hogy majd belehalsz, úgy élvezed. Persze megvan a veszélyes oldal is, az olyasfajta visszatartott szavak, melyek nagyot tudnak ütni. De pont ezért képesek arra is, hogy összekössenek valamit. És ezért kell rájuk nagyon-nagyon vigyázni; mert szinte biztos vagyok benne, hogy ha titkokról beszélünk, nincs más választásunk, csak a sebzés, vagy az alkotás.

'Hiába hever a lábad előtt a világ, ha nincs kivel megosztani.'
(Alyson Noel: Evermore)

 

Ez az idézet már csak azért is tetszik, mert szerintem én egy ilyen ember vagyok. Úgy értem, nem feltétlen arra vágyom, hogy meglegyen valamim, hanem arra, hogy azt a valamit megoszthassam valakivel. A legjobb barátommal. A családommal. Valaki olyannal, aki megérdemli. Vagy olyannal, aki ha nem is érdemli meg, szeretném, ha az övé lenne.

'Irigylem azt, aki hisz. Úgy tudják, hogy létezik valami. Csodás lehet úgy élni, hogy nem félnek.'
(Egy kis mennyország)

 

A Hit, úgy értem, a nagybetűs, igazi hit talán mindenkinek mást jelent. Az viszont egységes lehet, hogy hinni valamiben... az sokat jelent. És mindegy, hogy egy másik világról, egy személyről (nem feltétlen Istenről, bárkiről), egy elképzelésről vagy egy egyszerű reményről van szó. Hitet nem adunk akárminek, vagy akárkinek, azt ki kell érdemelni.
Én szeretek hinni.  

És végül a mai nap kincse, amiről nem írok semmit, mert ha írnék hosszú lenne, meg olyan, amit nem is írnék le ide, és lehet, hogy nem is tudnék leírni, mert csak úgy bennem van, de megosztani lehet, hogy nem lehetne:

'A "szeretlek" szó ellentéte nem a "gyűlöllek", hanem a "szerettelek". Így, múlt időben.'
(I Need Romance)

xoxo, Emmlyl

Azzal az utasítással kaptam kölcsön a könyvet, hogy olvassam el hamar, mert jó, és mert ha nem teszem, akkor többet nem kapok. Szóval lényegében meg lettem fenyegetve. Nem mintha sosem olvasnék, csak hát mostanában tényleg borzasztóan el vagyok maradva. Lényeg a lényeg, elkezdtem, aztán alig vártam, hogy folytathassam. És ezt folyamatosan éreztem, munka és alvás közben (vagy előtt/után), mert tegnap este akármennyire is szerettem volna folytatni, befejezni, egyszerűen képtelen voltam rá, olyan fáradt voltam. Egyszer majdnem el is vesztettem, hol tartok, ugyanis lebukott a fejem az álmosságtól.Na mindegy, végül reggel felkeltem, és első dolgom volt elolvasni az utolsó 150 oldalt, ami amúgy fergeteges volt. Bár ez egy olyan könyv, aminek nem csak az utolsó, hanem az első 150 oldala is fergeteges, de ha jobban belegondolok, meglehet, hogy az utolsó talán mégiscsak jobban az. ( Ma nagyon ködösen fogalmazok, már régen írtam, és most éppen virtuálisan hadarok, hogy csillapítsam a vágyaimat, szóval nézzétek el nekem.)

Igyekszem tartózkodni a spoilerektől, de azért nem ígérhetek semmit, szóval csak saját felelősségre, mint mindig. ;)

Szeretem azokat a könyveket, melyeknek a címe valahogyan visszaköszön a történetben, de csak egyszer-kétszer, és az is olyan, mintha egészen véletlenül történne, mégis méltó a borítóhoz. Ilyen volt például az Alkonyat, ami a történet szempontjából nem volt életbevágó, mégis megemlítették, és akkor és ott nagyon tetszett. Ha a könyvet nem is szeretem már, a címe még mindig tetszik. Az első résznek. Vagy például ott van a Hopeless, melyben kicsit összetettebb szójátékkal van dolgunk, és talán még életbevágó is.

Először sokáig gondolkodtam, miért pont A nyugalom tengere, aztán feladtam, mert úgy döntöttem, majd kiderül, nem érdekel. Amúgy sem volt időm rengeteget agyalni, mivel ez egy kimondottan jó könyv, és eléggé elmerültem a történetben. Ha jól tudom, ez Katja Millay bemutatkozó könyve, és ahhoz képest le a kalappal, én nagyon élveztem, sőt, mondhatni imádtam. Szinte minden sorát.

Napsugár

Hajlamos vagyok kötekedni a főhősnőkkel, de Napsugár esetében egyszer sem éreztem ellenszenvet, szerettem őt, akármit csinált. Három évvel korábban valóban megölték őt, és ezt a halált jobban annyira nagyon át tudtam érezni, hogy szinte teljesen azonosulni tudtam ezzel a lánnyal. Mert ha valakitől elveszik a zenét, amikor az az élete, akkor... akkor meghal. És én ezt elhiszem.
Nem mondom, hogy minden döntése helyes volt, vagy hogy egyszer sem reagált furcsán, másképp, mint ahogy kellett volna, de mindig meg tudtam érteni őt. És nem feltétlenül azért, ami történt vele, sokkal inkább azért, amilyen ő maga lett.
Eleinte furcsa volt egy elnémult lány szemszögét olvasni, aztán érdekes, végül hozzászoktam, és nagyon megtetszett. De azért nagyon vártam, hogy megszólaljon... És ez nem azért volt, mert betegesen rajongok a gondolatjelekért, hanem azért, mert ha egy néma lány megszólal, na, az már jelent valamit.
És az a valami nagyon is jelen volt, még akkor is, amikor ezek ketten nem tudták, mindenki más viszont igen.
Azon a napon valami összetört, és egy ideig úgy tűnt, lehetetlen összerakni újból. Aztán kiderült, hogy valóban így van, de az élet már csak ilyen. Néha összetörnek dolgok, melyeken nem fog a ragasztó. És ha nem utál minket annyira, kaphatunk helyette valami mást, ami ha a darabokra hullott veszteségünket nem is tapasztja össze, a lábunkat jó erősen a földhöz rögzíti.

Talán erre van szükségem. Hogy valaki elmagyarázzon engem saját magamnak.

Josh

Josh egészen fantasztikusra sikeredett. Egyszerű és bonyolult, rejtélyes, de közben annyira talán nem is. Szerettem a szemszögét olvasni, azt, ahogy előrehaladt a történetben, és azt is szerettem, ahogyan befejezte. Imádtam, hogy Napsugárnak szólítja a lányt (nem írok másik nevet, mert az egyik színtiszta spoiler lenne, a másik meg nem való a Napsugár után). Hogy nem nyálas, de azért mégis romantikus. Hogy hihtetlenül erős srác. Megértő. Szerettem a féltékenységét, a reakcióit és a döntéseit is. Igazából még a legrosszabbért sem haragudtam rá annyira, pedig talán megtehettem volna. Ennél már csak az csodálatosabb, hogy Napsugár is úgy volt ezzel, mint én. És nem hisztizett, pedig fájdalmas volt. Még egy ok, amiért közel állt hozzám ez a lány.

– Jó, akkor megyek ruhát hajtogatni. – Bemegyek a mosókonyhába.
– Nem, nem mész. Ülj csak le!
– Ruhát se tudok hajtogatni?
– Kizárt, hogy az alsógatyáimat hajtogatsd.

Nem mellesleg Josh hihetetlenül szexi lehet fűrészporosan, a bakancsában, abban a garázsban...
Nem olvastam még olyan könyvet, melyben A FIÚ hobbija a barkácsolás. Szóval erről az oldalról is távol áll a kliséktől, bár kétlem, hogy ez a fiú bármiben is normális lenne. Igaz? :)

Drew

Drew először megijesztett, mivel rühellem a szerelmi háromszögeket, és komolyan kirázott a hideg, amikor megjelent, és aztán nem tűnt el. De aztán borzasztóan örültem ennek a maradásnak, mert imádtam ezt a srácot, meg a családját is. Saraht nem annyira, de biztosan befolyásolt vagyok. Drew igazán jó barát, és vicces srác. Egy igazi seggfej, egy perverz állat, akinek nagy a szája, és elég spontán meg hülye tud lenni, mégis képes igazán szeretni. Tipikusan kitalált alak.

Így valahányszor felemeltem a fejem, óhatatlanul megpillantottam
őt, meg a „majd én nőt csinálok belőled” tekintetét és az „átlátok a
ruhádon” vigyorát.

Volt egy jelenete, melyet tegnap hazafelé a buszon olvastam, és hirtelen annyira rám tört a nevetés, hogy szerintem vagy egy percig röhögtem a buszon, és a végén már a hajam mögé bújtam, hogy azért ne nézzenek nagyon hülyének az utasok.

– Bocs, Nastya, de az a gerenda már kész.
– A gerenda már kész?
– Ja, késő bánat, az a hajó elment, nincs mit tenni. Csak megpróbáltam valami barkácsolós szóképet használni, de nem sok szakkifejezést ismerek.

Egyébként Tierney határozottan jó hatással van rá. Már ha a füvezést leszámítjuk. :D

Kapcsolat

Hiába van egy könyv bekategorizálve, és feltéve mondjuk, a romantikus polcra, attól még sosem tudhatjuk, mit fogunk a kezünkbe. Hogy csalódunk-e majd, vagy olyasmit kapunk, ami elgondolkodtat, elvarázsol, ami tetszik, amit szívesen olvasunk, meg ilyesmik. Napsugár és Josh kapcsolata tipikusan olyan, amiről szívesen olvasok. Lassú, alapos, de közben, ha jól megfigyeljük, igazából egészen forró is. Na meg a megmentés. Igazából még a titkolózást is elviseltem, de csak azért, mert ők is, és én tudtam alkalmazkodni.
Ez a garázs dolog egyébként hihetetlenül tetszett.

Nem tudom, meddig ülünk Josh kisteherautójában, egymás kezét fogva, miközben ránk borul a sötétség és a sok kimondatlan megbánás. De elég hosszan ahhoz, hogy rájöjjek, nincs a világon olyan emlék vagy titok, amibe jobban megérné kapaszkodnom, mint Josh kezébe.

Borító

A bejegyzésem elején már megmutattam, szerintem melyik a legjobb. Véletlen találtam rá, nem szándékos volt, de sokkal jobban tetszik, mint a miénk. Bár a fagyi is ötletes, az érmék nekem jobban bejönnek.

– Fagylalt.
Ismerem ezt a szót. Szeretem ezt a szót.

Összességében

Ez a regény több, mint sima romantikus alkotás. Érzelmekről szól, de nem csak a szerelemről. Szól még a gyűlöletről, a haragról, az elveszettségről... Egészen sokmindenről. A menekülésről, már ha lehet menekülni valamennyi elől. A fájdalomról, aztán a megbékélésről. A karakterek fejlődnek, a köd fokozatosan tűnik el, hogy a homály egyre jobban letisztuljon. Visszatérnek a hangok, és felszabadul, aminek fel kell szabadulnia. Aztán bezárul, aminek be kell zárulnia. A szavak úgy folynak egymás után, hogy vétek lenne megszakítani őket. Úgy van megírva, ahogy annak lennie kell, és talán ez az, ami a legjobban lenyűgöz.

És a vége... Az az egyetlen egy oldal, az valami csodálatos. Igazából el volt rejtve, már réges régen, annyira korán, hogy épp elég időm volt rá, hogy minden más mellett kimenjen a fejemből az az utalás, amiből rájöhettem volna. De így kétségkívül nagyot ütött, még a hideg is kirázott, azt hiszem. Szép volt, Katja! :)

xoxo, Emmlyl

"Mily boldog az, ki feddhetetlen.
A világ is feledi, ki elfeledte már.
Egy makulátlan elme örök ragyogása!
Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra."

Imádom Jim Carrey-t. Szeretem Kate Winsletet. (És amúgy Mark Ruffalo-t is csípem, de itt most ő annyira nem fontos, szóval ezt csak úgy mellékesen mondom.) Gondolkodtam, mi lehetne az első filmem a listámon, és végül erre jutottam. Viaskodtam, hogy az Egy csodálatos elme vagy az Egy makuláslan elme örök ragyogása legyen, mert az egyiket amúgy már láttam, a másikról meg hallottam valamit. Aztán elkezdtem ezt, és kiderült, hogy valójában ez a másik. Mellesleg volt egy ilyen megérzésem, ugyanis az elmúlt héten elég sokat nosztalgiáztam LL környéken, és Reni is hasonlóképp szereti a főszereplőt, meg írt arról a bögréről is... Na, mindegy.
Szóval megnéztem a filmet. Kicsit tartottam tőle, hogy nem bírom majd végig (nem vagyok jó filmnézésből), ezért hoztam magamnak írogatni valót, hogy ne egyek, mert az mégiscsak rosszabb. Végül feladtam a franciát (gőzöm sincs, miért pont ezt választottam), és csak a filmre figyeltem. Végig. És azt kell mondjam, nagyon tetszett. Úgy összességében, a maga elvontságával, különlegességével. Télen talán hangulatosabb lett volna, mert rövidnadrágban, az ablakon beszűrődő napfénnyel meg egy hatalmas pohár vízzel kissé ironikusnak éreztem a hóesést. 

Joel (Jim Carrey) döbbenten fedezi fel, hogy barátnője, Clementine (Kate Winslet) kitöröltette az emlékezetéből eseménydús kapcsolatuk minden emlékét. Kétségbeesésében ő is felveszi a kapcsolatot az eljárás feltalálójával, Dr. Howard Mierzwiakkal (Tom Wilkinson), hogy kitöröltesse a lányt a saját emlékezetéből. De ahogy Joel emlékei fokozatosan eltűnnek, úgy ébred rá újra a Clementine iránti szerelmére. Agya rejtett zugainak mélyéről olyan erők működnek, amelyek megpróbálják megakadályozni az eljárás sikerét. Ahogy Dr. Mierzwiak és munkatársai (Kirsten Dunst, Mark Ruffalo, Elijah Wood) szinte űzik-hajtják Joel-t saját emlékeinek útvesztőjén át, világossá válik, hogy Joel egész egyszerűen nem tudja Clementine-t kiverni a fejéből.

A feledésen át bemutatott kapcsolat. Visszafelé haladunk, de közben mégsem igazán, és könnyen belezavarodhatunk, hogy hol is tartunk éppen, de pontosan ez az, amiért ilyen jó ez a film. Felejteni bonyolult dolog. Néha magától megtörténik, néha meg az istennek se akar kimenni a fejünkből az az átkozott dolog. Velem is megtörtént már, és akkor megkérdeztem valakit, mit gondol erről. Talán mert számított a véleménye. Vagy mert akkor éppen ő volt az egyetlen, akitől megkérdezhettem. És megválaszolta. És igaza volt. Sőt, még most is igaza van, már ha így gondolja még. Nem mondom el, mit mondott, mert csak én tudom, meg ő, de ő nem tudja, hogy én tudom. Ez ilyen bonyolult szotri. Legyen elég annyi, hogy nagyon meg kell gondolni, kit szeretnénk tényleg elfelejteni, és hogy egyáltalán lehetséges-e. Mert amúgy lehet, hogy nem. De néha mégis sikerül. 

Egyébként nagyon bírom Clementine-t. Tetszik, hogy ilyen spontán, összevissza, és csapongó, bár néha mintha túlzásba esne. És imádtam a haját. Szerintem a kék volt a legjobb (egyébként néha csak a hajszíne alapján tudtam, hogy hol is tartunk épp), de a zöld is nagyon jól állt neki. A... neonnarancssárga, vagy mi pedig... hát, akármennyire is extra volt az unalmas barnához képest, azért egy kék meg egy zöld mellett nem rúghat labdába, nem igaz? (Pedig tényleg jól néz ki...)

xoxo, Emmlyl

A bejegyzés címének az ég világon semmi köze nincs a mondandómhoz. Választásom egyedüli oka az, hogy egy ustream adás végén ez a szám szólt, és most éppen nem bírom kiverni a fejemből. Ezért hát címkeresés közben is ez ment (még most is, meg aztán egy ideig...), szóval leírtam. 

Valószínűleg a legtöbben találkoztatok már a neten keringő kihívásokkal, az instagramos 100 boldog napos tagekkel és a többi jelölgetős dologgal. Tegnap este szerintem majd' egy órán át olvasgattam és néztem videókat az Ice Bucket Challenge nevezetű, amerikai kezdeményezésre indult kihívásról. Ha valaki esetleg nem tudná, ez a dolog eredetileg jótékonykodásról szól, szóval nem csak egy szimpla Öntsd le magad jeges vízzel, és nyomd fel a netre, mert ez vicces! játék. A neve sem csupán Ice Bucket Challenge, hanem ALS Ice Bucket Challenge. Egy betegségre hívja fel a figyelmet, és akik vállalják a kihívást, azok támogatnak egy bizonyos összeggel egy kórházat (ha jól tudom, ez 100 dollár odakint), valamint újabb alanyokat jelölnek ki, akiknek elvileg 24 órán belül nyakon kell önteni magukat egy vödör jeges vízzel. Ez amúgy egyáltalán nem játék, és sok olyan kommentet olvastam, melyek szerint elég nagy butaság ilyesmivel szórakozni, de én személy szerint klassz dolognak tartom. Már csak azért is, mert sajnos a mi világunkban nem egyszerű felhívni az emberek figyelmét bizonyos dolgokra, még akkor sem, ha a lehetőségeink gyakorlatilag korlátlanok. Az embereknek menő, vicces, szórakoztató, lájkolható és taggelhető dolgokra van szükségük, ez pedig épp egy ilyen. 

Eléggé elkanyarodtam a témámtól, szóval vissza is térek a lényegre. Egy ideje azon töprengek, hogyan dobhatnám fel valamivel a blogomat és a többi oldalamat, mert nem vagyok túl aktív, pedig szeretnék érdekes dolgokról írni, csinálni valami olyat, amit érdemes olvasni, követni stb. Van twitterem és instagramom, és mostanában egyre jobban szeretem mindkettőt, csak nem igazán tudom kihasználni. Magamról nem szeretek írni, mert az (néhány eseményt leszámítva) kit érdekel, meg ugyan miért tenném, más ötletem pedig nem igazán akadt. A 100 boldog napos dolog szerintem klassz, de nem hinném, hogy minden nap lenne mit feltöltenem (egy hét után lehet, hogy megfeletkeznék róla, és akkor borulna minden), a reggelim/ebédem/vacsorám megosztása pedig még annyira se érdekelne senkit, mint a többi. Na szóval, gondolkodtam, és közben rájöttem, hogy én baromira keveset olvastam a nyáron. Komolyan, szinte már szégyellem, pedig csak a munkáim és a többi elfoglaltságom miatt alakult így. A filmekről pedig ne is beszéljünk. Akkora filmanalfabéta vagyok, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Ezért döntöttem úgy, hogy nem csinálok 100 boldog napot, meg ilyesmiket, hanem elolvasok 100 könyvet és megnézek 100 filmet. Időintervallumot nem adok meg, érettségire való tekintettel nyilvánvalóan nem leszek kész hipp-hopp mindkettővel, de megcsinálom őket, és időnként írok majd róluk. Rám fér egy kis kulturális megújulás, szinte már fizikai tüneteket produkálok. 

Választok majd vicceset, könnyűt, komolyat, mélyet, műszészit, szépet, mindenfélét, amit csak tudok, hogy a lehető legértelmesebben töltsem a szabadidőm - még ha nem is lesz sok belőle. 

xoxo, Emmlyl