Netes nevem, mint azt már láthattátok, Emmlyl, ami egy számomra kedves könyvszereplő, illetve egy login nevem összeollózásával született. Általában ezzel a névvel regisztrálok, de egy régi hóbortnak köszönhetően twitteren például Lovplumm néven vagyok elérhető. Igazából pedig Dórinak hívnak, ami évekig rettenetesen bosszantott, de aztán valahogy megbékéltem, és most már talán azt is mondhatom, hogy szeretem. Kizárólag i-vel a végén, mert ha valaki Dórának szólít, agyérgörcsöt kapok.
17 éves gimnazistaként élem a mindennapjaim: tanulok, tanulok, tanulok, csinálok valamit ami kikapcsol, aztán megint tanulok. Mondanám, hogy rendszeres délutáni elfoglaltságaim közé tartozik a láblógatás, csak mert jól esik, de ilyesmire nem igazán van ideje az embernek, ha olyan céljai vannak, mint nekem, és még tenni is hajlandó az ügy érdekében. Réges-régi álmom, hogy egyszer a jövőben majd orvos lehessek. Ennek elég sok oka van, és akár sablonosak, akár egyediek, kivétel nélkül mind hajtanak az úton, ami az egyetemhez, a diplomához, és ahhoz az élethez vezet, amelyet egyszer majd élni szeretnék.  
A számomra legkedvesebb és legfontosabb dolgok listájának első helyén a zene áll. Azért mert imádom, mert élek-halok érte, mert az elmúlt években a részemmé vált, mert mindig segít, kitölti a csendet, vagy túlharsogja a zajt, mert szükségem van rá, mert a kedvemtől függően örül vagy sír velem, felvidít és megvigasztal. 12 éve, még óvodás copfos kislányként beléptem a zeneiskola ajtaján, hogy elkísérjem a szomszédlányt – akkori legjobb barátnőmet – beiratkozni. Végül, nem emlékszem már hogyan, de én is felvételiztem egyet, és amikor hazaértem, bejelentettem itthon, hogy zongorázni tanulok. Azóta minden évben duplázom az évnyitók és évzárók számát, két bizim van, rendszeres délutáni elfoglaltságom, és valami olyanom, ami nem sok mindenkinek. Zene van az ujjaimban. Persze tekintve, hogy valószínűleg sosem fogom egy nagykoncert plakátján megvillantani bájos mosolyomat, ez alatt a zene alatt nem valami virtuóz dolgot értek. Csak olyat, ami ennyi évnyi tanulás után beleivódik az ember kezébe. Imádom a tanárnőm, az órákat, szeretek félévkor és év végén fellépni a színpadra, és meghajlás előtt végignézni a közönségen, kiszúrni az ismerős arcokat, aztán mégis úgy leülni a zongora mellé, mintha csak én és az a bizonyos valaki lennénk a teremben, akinek szól a játékom, legyen az bárki is.
A toplistám második helyén a könyvek állnak. Általános iskolás koromban nem olvastam olyan sokat, mint gimnazistaként, de már akkor megszerettem a régi könyvek illatát, azokat a fantasztikus sztorikat, amik jó sokáig fenntartanak, mert lehetetlen elszakadni tőlük. Mindenfélét szívesen olvasok, köszönhetően a barátaimnak, akik folyton mutatnak nekem valami újat, valami jót, valami szívszorítóan szomorú „de így is el kell olvasnod!!!” könyvet. Szeretem Sarah Dessent, Dan Brownt, és még sok-sok tehetséges írót/írónőt. Tavaly év végén halálosan szerelmes voltam a francia tagozatos álomfiúba, egy hónappal később a smaragdszemű időutazóba, aztán az angyalarcú árnyvadászba is, csak hogy teljes legyen a sor.
Ha jellemeznem kéne magam, akkor legfontosabb dologként azt említeném először, hogy rettenetesen tudok szeretni – néha olyanokat is, akiket talán nem kéne… annyira. Mindig is barna szemeket szerettem volna (tisztára elégedetlen vagyok, a nevem meg ez is), de így, hogy az öltözékemtől, sminkemtől vagy valami különleges befolyásoló tényezőtől (amiről én még nem tudok) függően hol zöld, hol kék a szemem, nem szomorkodom a meleg színű bociszemek hiánya végett. Na meg aztán amúgy is szeretem a változatosságot, és így ez igazán klassz. Eredeti hajszínem világosbarnás-semmilyen, szüleim szerint csodálatos, „festés után ilyen már soha nem lesz” színű volt. Aztán nyáron vörös lettem, és most így ősszel újra barna, de az eredetinél sötétebb. Imádok nevetni, hajlamos vagyok a vinnyogásra, a „nem kapok levegőt” kacagásra, meg a „mindjárt lefejelem az asztalt” röhögésre is. Mindhárom felejthetetlen élmény, főleg, ha valami csendes helyen produkálom. Vagy mondjuk, az óra kellős közepén. Van ez így. Az emberek többsége önbizalom hiányosnak láthat, de alapjában véve szerintem eléggé ki vagyok békülve magammal, eltekintve néhány apróságtól, amin még dolgozom. Szerintem fontos, hogy ne álljak háborúban magammal, a belső hangommal vagy a tükörképemmel, mert így mi együtt, én magam és a többi hasonlóképp skizofrén énem, vagyunk azok, akiket egy egész életen át el kell viselnem.  Általában próbálok jó döntéseket hozni, még akkor is, ha igaz a „hibáiból tanul az ember” mondás. Számomra ez inkább csak akkor érvényes, ha már elrontottam a dolgot. Azért az esetek többségében igyekszem megelőzni a bajt. Imádok beszélgetni, bármiről, bárkivel, bárhol, van, hogy be nem áll a szám, csak mondom, mondom és mondom, addig, amíg már saját magam is soknak találom a fecsegést. De attól folytatom tovább, mert jól esik.
Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek igazi barátai vannak. A legjobbak, a legkedvesebbek, a legviccesebbek, az igazi legek. Kilencedik előtt, augusztus 25-én olyan embert ismertem meg, aki kétségkívül „megmentett”, és azóta is folyamatosan ezt teszi.  Ő a bizonyíték rá, hogy jó nekem ez így, hogy nem helytelen, hogy nem vagyok pont olyan, mint mások, hogy nem feltétlen vagyok különc, és annyira nem baj, hogy hetente egyszer-kétszer elveszítem a fejem, és bolond vagyok, mert így is elvisel. Ő a legjobb barátnőm, aki nélkül már hatszázhetvenhétmillió plusz-mínusz néhányezer alkalommal elvesztem volna. Na meg aztán ott vannak a többiek, akik mind-mind fontos részei az életemnek, akiktől szintén tanulok, akiket hasonlóképp tisztelek és szeretek, akikkel ugyanúgy fergeteges érzés addig nevetni, amíg könnyezni nem kezd a szemünk, és még annál is tovább.