Miután írtam egy meglehetősen folyékony bejegyzést az első két részről, azt ígértem, ha végzek a sorozattal, hozok egy kihívást, sok kérdéssel és válasszal. Ma újra megnéztem a filmet, így kedvet kaptam, hogy megírjam ezt a posztot, bár sajnos nem olyan lelkesedéssel teszem, mint ahogyan azt kicsit több mint egy hónappal ezelőtt elképzeltem. Jöjjön hát a kihívás, melyet a molyon találtam. :)

Kedvenc női karaktered
Ha az első rész után kérdezik meg, valószínűleg Trist vagy az anyukáját választottam volna, mert mindketten nagyon bátrsak és erősek. Tris továbbra is kedvelhető főhősnő maradt, a második és a harmadik részben sem volt vele sok problémám, bár az utóbbiban néha nem igazán értettem. Azt viszont nem tagadhatom, hogy a történet végére Christina nagyon szimpatikussá vált - bár közben is inkább kedveltem -, és ha jobban belegondolok, azt hiszem, ő az egyik legerősebb lány közülük. Hihetetlen, mennyi mindent történt, s ő mégis talpra állt.

Kedvenc férfi karaktered

Kedvenc mellékszereplőd
Uriah. Eleinte nem kedveltem különösebben (hányingerem van a szerelmi háromszögektől, és tartottam tőle, hogy lesz egy), de aztán nagyon megszerettem. Vicces srác, nagyon jó fej, és igazán jó barát. spoiler Tudtam, hogy ez lesz a sorsa, de arra számítottam, másképp végez vele Roth. Ez így kicsit furcsa volt, bár a regény szempontjából így kellett történnie. spoiler vége

Egy szereplő, akit utálsz
Peter. Caleb. Evelyn. Marcus. Al. Soroljam tovább?

Kedvenc harci jeleneted
Az első könyv vége, amikor a Bátrak szimuláció alatt indulnak az Önfeláldozók ellen. Úgy gondolom, az volt a legklasszabb. De azért a második rész végét is megemlítem, amikor Tris és a kis csapat bemásztak a Műveltek központjába. Az is tetszett.

Egy jelenet, amin meghatódtál
A vége. Az utolsó oldalakon bizony még sírtam is. Pedig nem gondoltam volna, hogy így lesz, de megtörtént. Hála az égnek.

Egy jelenet, amin sokat nevettél
Uriah megszólalásai, Tobias és Tris bénázása, a "rettegek" jelenet, mely az első részben van, és olyan aranyos, hogy mindig mosolyognom kell, ha rá gondolok. Amúgy most, hogy visszanéztem a filmet, rájöttem, hogy tulajdonképpen nem hagyták ki belőle, csak másová és mással tették bele. Az elejére. Az anyukájával. Kicsit furcsa.
És még:

"– Te félsz a molylepkéktől?
– Nem, csak a röpködő molylepkéktől – feleli Christina. Amikor tömegesen rajzanak, és mindenhol ott vannak. Az a sok szárny és láb… és… – beleremeg, és megrázza a fejét.
– Ez borzasztó – mondja Will, komolyságot színlelve. – Ez az én barátnőm. Kemény, mint egy vattacsomó."

Kedvenc helyszíned
A Kút, aztán a Hancock-épület teteje. Istenem, annyira király lehet lecsúszni onnan, és a kilátás is biztosan csodálatos! Bár, valószínűleg összepisilném magam a félelemtől, azért kíváncsi lennék rá :D

Kedvenc idézeted

"Sohase felejtsd el, hogy itt kell megfeszítened az izmaidat!"

Egy szereplő, aki az agyadra megy
Evelyn. Egyszerűen nem bírom elviselni, kész. Még akkor sem, ha a végére elvileg kedvelhető szereplő lett belőle. Nem, nem és nem. Pont.

Kit hoznál vissza az elhunyt szereplők közül?
Willt. És Uriaht. Nagyon, nagyon szeretném, ha ők ketten visszajönnének. Egyrészt, mert Uriaht imádom, másrészt, mert szeretném, ha Christina visszakapná Willt. Az igazán klassz lenne. Olyan jó fej volt! Kíváncsi lennék, milyen lett volna, ha életben marad.

Ki az, akit szeretnél, hogy meghaljon?
Senkit sem akarok különösebbképpen kinyírni, de ha muszáj választanom: Evelyn, Marcus, Peter és... DAVID! Bármelyikük mehet - főleg az utolsó. Pfejj.

Melyik karakterre hasonlítasz leginkább?
Erre nem tudok válaszolni. Békés életem könyvek fölött töltött óráiban nem volt időm háborúzni.

Melyik jelenetnek képzeltél más véget?
Annak a percnek, amikor Tris és a többiek elhagyták a várost. Egyszerűen nem ezt vártam. Valami egészen másra számítottam, sajnos nem hozott lázba ez a világ.

Melyik szereplőről olvasnál többet?
Uriahról, Christináról és Willről, Tris szüleiről.

Egy zene, amiről a könyvek jutottak az eszedbe
Ellie Goulding - Dead in the water

Kedvenc borítód
A lázadó. Szerintem gyönyörű:

Kedvenc fanartod:

Kedvenc filmes képed:

Melyik színész választásával vagy a leginkább elégedett?
Theo James. És erre több okom is van. Először is, baromi szexi, de ez szerintem mindenki számára egyértelmű. Illik hozzá ez a szerep, bár bevallom, olvasás közben egészen másképp képzeltem Tobiast. Theo karaktere sokkal határozottabbnak és erősebbenk tűnik nekem, mint a könyvben olvasott, de mindkettőt imádom. Shailene-t is jó választásnak tartom.

Ki az a színész, akit lecserélnél, ha megtehetnéd?
Petert egészen másképp kézeltem el. De ha választanom kell, akkor inkább Calebre voksolok, és ez a Csillagainkban a hiba miatt van.

Ha valamelyik szereplő helyébe léphetnél, ki lenne az?
Tris... Christina. Nem tudom biztosan eldönteni.

Te melyik csoportot választanád?
Ezen nagyon sokat gondolkodtam, miután elolvastam az első részt. Természetesen akkor szó nélkül a Bátrak tálába cseppentettem volna a véremből, de aztán rájöttem, hogy lehet, hogy nem mernék lecsúszni egy olyan magas épület tetejéről. Ha ilyen világban élnék, azt hiszem, megpróbálnám a csoportjukat, de az Őszinték és a Műveltek társaságát is vonzónak találom.

Melyik részét próbálnád ki a Bátrak beavatásának?
A félelemszimulációt.

Melyik csoport bázisa tetszik legjobban?
Az őszintéké.

Melyek a legnagyobb félelmeid?
Ez titok. :)

Milyen tetoválást választanál, ha a Bátrakhoz kerülnél?
Szerintem Tris tetoválása nagyon klassz. Igazából gyűlölöm a tetkókat, de ha már Bátor lennék, talán bevállalnék valami picit, mert hozzájuk illik. Szóval a madarakkal megbékélnék. Illetve, ha valami másból kéne választanom, akkor egy Stay Strong feliratot festetnék a csuklómra. Az elég inspiráló lenne ebben a világban.

Volt-e már valami hétköznapi élményed, amit a könyvekhez csatoltál?
Nem igazán.

Megváltoztatta-e valamiben a nézeteidet a világról a könyv?

Ha kérhetnél még valamit az írónőtől, hogy legyen benne az Allegiant-ben, mi lenne az?
Azt hiszem, ez már tárgytalan. De ha visszamehetnék az időben, arra kérném, hogy találjon ki valami mást ehelyett a génhibás cucc helyett, vagy ha nem is, legalább egy icipicit változtasson, hogy ne fájjon így a szívem ezért a sorozatért.

xoxo, Emmlyl

Mit szólsz hozzá?

Szombaton, a könyvfesztiválon beszereztem egy példányt a trilógia befejező kötetéből. Már nagyon rég vártam rá, eredetileg úgy terveztem, hogy le se teszem majd, lehúzom egyben az egészet - hiszen valószínűleg borzasztóan izgalmas és érdekes lesz az egész. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kéne írnom a történettel kapcsolatban, de a bejegyzésem nem ezért jött ilyen későn, hanem azért, mert tegnap este végeztem az olvasással.

A spoileres dolog ezúttal is áll, csak saját felelősségre olvass tovább!

Én igazán nem szeretek leszólni egy könyvet, és most sem ezt tervezem, de azt azért muszáj előre leszögeznem, hogy hazudnék, ha azt állítanám, egy hajszálnyit se voltam csalódott. Persze ki hogy éli meg, lehet, hogy akad, akinek mind a 448 oldal csupa gyönyörűséget hoz az életébe.
Én magam sem tudom egészen pontosan elmondani, mi okozza bennem ezt a fekete lyukat, de néhány tippem azért van. Elsőként talán a város hiányát kéne megemlítenem. Nagyon tetszett, ahogy A beavatottban felépítette ezt a világot Roth, a csoportok, minden. Egyszerűen érdekesnek találtam, különlegesnek, mert ilyet még nem olvastam. A harmadik kötetre nem maradt belőle semmi. Persze tudtam, hogy ez Chicagon kívül játszódik majd, és megtudjuk az igazságot a sztorival kapcsolatban, de arra nem számítottam, hogy ennyire hiányolni fogom majd a régi szereplőinket, a régi helyszíneket és az ottani életüket.
A szerelmi szállal sem tudtam mit kezdeni. Mármint, volt, ahol egészen jónak éreztem (végre őszinték voltak egymáshoz ezek ketten), aztán máshol teljesen összezavarodtam, és nem értettem, most ezt miért kellett. Végül is kiderült, hogy tényleg szükségük van egymásra, és az a bizonyos szeretet tényleg létezik, de ebben sajnos nem voltam mindenhol biztos. Volt egy pont, ahol Trist nem igazán tudtam megérteni. Amikor elveszítettük azt a bizonyos szereplőt - egyébként előre tudtam, hogy így lesz -, érthető okokból megtört Tobias és Tris kapcsolata. Sőt, egy ideig félő volt: össze is roppan ekkora súly alatt. Nem tudom, hogy hogyan reagáltam volna az Elfajzottunk helyében. Nyilván nem lenne normális, ha továbbra is a szerelem mámoros rózsaszínű tengerében tempózna, így a kapcsolatukban való kételkedést sikerült megértenem - még szükség is volt rá. A gondolatai azonban, az, ahogy aztán végül rájött, hogy mégsem szakíthat, az valahogy nem lett az igazi. Nem a szavakkal van a baj, Roth nagyon szépen írja le, mit is jelent ez a választás, sokkal inkább a folyamatosságban érzem a hiányt. Tris egyik percben rá sem bír nézni Tobiasra, és én tényleg elhittem, hogy megutálta, így aztán nagyon nehéz lesz visszatérni a régi "te vagy a családom" üzemmódba. Aztán, mindenféle átvezetés nélkül egyszer csak megvilágosodott, hogy ez így mégsincs rendben. Úgy érzem, szükségem lett volna valamire a két szélsőség között, amit nem találtam, de lehet, hogy ezzel csak én vagyok így.
Az igazságról. Volt néhány elképzelésem a folytatással kapcsolatban, miután végeztem a második kötettel, ilyesmi azonban meg sem fordult a fejemben. Valami hasonló talán igen - mert azért még sincs végtelen lehetőségünk ebben a helyzetben a találgatásra -, de pontosan ez... nos, messze elkerülte a fantáziámat. Ez a genetikai dolog a hibás génekkel nem rossz ötlet, szerintem képes lennék befogadni - annak ellenére, hogy jobban örültem volna valami másnak -, a külvilág a Tisztító Háborúval és ezekkel az emberekkel viszont egyáltalán nem tetszett. Nem tudtam megszeretni az új szereplőinket - talán Matthew szimpatikus volt, de csak egészen picikét -, és képtelen voltam elhinni, hogy Amerika, ez a hatalmas ország ennyire lepusztult. Hogy a lakosság felének belepiszkáltak volna a génjeibe anélkül, hogy kikísérletezzék, milyen következményei lennének? Nem azt mondom, hogy ők olyan intellektuális társaság, melynek tagjai nem csinálnak baromságokat, de a tudósok mindenhol tudósok, és olyan sok embert biztosan nem zavarnak meg, míg nem áll biztos lábakon a kísérlet. Ennyire senki sem elvetemült. Pláne, hogy a változás olyan háborúhoz vezet, mely egészen nagy mértékű pusztítást eredményez. Azt hiszem, sokkal inkább erkölcsi magyarázatot vártam, mint tudományosat. A kísérletezéssel minden oké, de a mögöttes okok... Nekem ez egyszerűen furcsa. És az is, hogy egy kormány ellen egy egész ország ilyen kevés. Pedig, ugye, ez már több mint hét generációval korábban kezdődött.
Nem éreztem az időt. De komolyan. És ez nekem elég rossz volt, ugyanis a könyv elején még nyár vége van, a végén pedig már tél, hópelyhek hullanak az utolsó oldalakon, pedig olyan, mintha csupán néhány nap telne el - talán hetek, de semmiképp hónapok. És ha mégis valahogy elszalad az ősz, akkor hogyhogy ugyanott tartunk, mint a második kötet végén? Miért vár Evelyn a diktatúrája kibontakoztatásával? Hol vannak a Hűségesek? Ilyen sokáig tart a lázadásuk tervezése? Mi van Marcusszal?
Tobias szemszögére szükség volt, először azt hittem, hogy csak a végkifejlet miatt vette be Roth, de a történet alakulása szempontjából is fontos volt. Igazság szerint sokszor nem éreztem a különbséget, és volt, hogy nem tudtam biztosan megállapítani, kitől is olvasok éppen.

Valahol a 300. oldal után éreztem úgy, hogy most talán beindul a sztori. Úgy értem, olyan lesz, amire majd szívesen emlékszem talán. Nehezen jutottunk el arra a pontra, mely képes volt érzelmi hatást gyakorolni rám ezt a furcsa, "nem tudom hova tenni ezt a befejezést" benyomást leszámítva. Ha nem így végződött volna Tris és Tobias meg a többiek kalandja, lehet, hogy szó szerint csalódott lennék. Még az is megeshet, hogy nem kicsit, hanem nagyon. Valószínűleg mindenki tudja már a sok leplezetlen spoilernek, a facebookos, weheartitos, illetve twitteres vagy éppen pinterestes képeknek köszönhetően, hogy Trist elveszítjük. Én magam is rájöttem erre, még valamikor február végén, és azt hittem, ez tönkre teszi majd a történetet. Végül aztán pont ez mentette meg. Emiatt éreztem, hogy Tobias mennyire szereti/szerette Trist, hogy tényleg nem csak kínlódás volt a kapcsolatuk a semmiért. Gyönyörűen ír róla, milyen elveszíteni valakit, hogy ez az egész mennyire fájdalmas, és milyen nehéz túlélni. Christina pedig csodálatos barát, és nagyon-nagyon erős lány, akire joggal nézhetünk fel, miután ennyi veszteség után is két lábbal jár a földön - vagy csúszik le egy épület tetejéről. A temetés méltó módon zajlott, azt hiszem, az utolsó ötven oldal volt a könyv legjobb része, amitől egy újra éreztem, hogy én ezt igazán szeretem, és azt, hogy valóban megérte elolvasni ezt a könyvet.

Talán nem most kellett volna - ilyen sok krimi és ennyi személyes vívódás után. Lehet, hogy más hangulatban egészen más benyomást tett volna rám a kötet, bár az lehetetlen, hogy utolérje az első részt. Ott annyira nagyot és nekem valót alkotott az írónő, hogy részemről képtelen volt tartani a szintet a továbbiakban, és ezt nagyon sajnáltam. Csak ezt az egy könyvet figyelembe véve klassz volt, nem hibátlan, de egynek megtette. Mégis borzasztóan fáj a szívem érte, és sajnos még mindig nem tudok mit kezdeni magammal. Hamarosan valószínűleg megbékélek, Lisbeth valószínűleg visszarángat egy olyan világba, ahol csak nézek és ámulok - ezúttal a csodálat és nem a "Most meg mi a fene történik?" érzések miatt.

Értékelés: 7/10 - csak a vége miatt.
Ami tetszett: a befejezés
Ami nem tetszett: A felépítés, az idő, az új szereplők

A beavatottak és a kísérletek zavaros, és nem kissé háborús világától sajnos nem lesz olyan nehéz és fájdalmas megválnom, de azért azt hiszem, élveztem az utazást az elfajzottakkal. Az első részért mindenképpen megérte, ez egészen biztos.

Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvsúdiónak!

xoxo, Emmlyl
 

Mit szólsz hozzá?

EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Valamikor februárban láttam A beavatott előzetesét, és rögtön tudtam, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom. Egyik hétvégén aztán rá is szántam magam, és cseppet sem bántam meg. Sejtettem, hogy tetszeni fog, de azt nem gondoltam, hogy ennyire klassz lesz majd, azt meg pláne nem, hogy így. Nem ismerek sok disztópiaregényt, mindig is más műfajokban olvastam, de úgy tűnik, ez is bejön nálam. Szóval, gyorsan kivégeztem az első részt, aztán meg is rendeltük a másodikat, mert muszáj volt folytatnom. Legszívesebben azonnal meg is írtam volna a bejegyzésemet, de végül úgy döntöttem, megvárom, hogy kijöjjön a film. Nem volt könnyű, de sikerült, kibírtam. :D

És itt most megjegyezném, hogy a bejegyzésem néhány helyen spoilert tartalmaz, szóval csak saját felelősségre olvasd!:)

Amit legelőször megemlítenék, az az, hogy nagyon szeretem Trist. Elég gyakori, hogy nem vagyok teljesen kibékülve a főhősnővel (Bellát például annyira ellenszenvesnek találtam, hogy nem is olvastam el végig a könyveket), de ebben az esetben valamiért már a kezdetektől fogva szimpatikus volt a lány. Persze ez nem azt jelenit, hogy tökéletes karakter. Természetesen vannak hibái (főleg az első részben), de én teljes mértékben elfogadtam. Nem problémáztam, illetve, ha jobban belegondolok, annyira magával ragadott a sztori, hogy csak olvastam és olvastam, arra koncentráltam, mi zajlik éppen, és bizonyos esetekben lehet, hogy észre sem vettem a hibákat.
A második részben pedig felülmúlta önmagát. Lehet, hogy néha rettenetesen nyomasztónak éreztem a hangulatot, mégis tudtam, hogy erre szükség volt, és örültem, hogy nem maradt ki. Valószínűleg csalódtam volna, ha Tris hipp-hopp túlteszi magát az első részben történteken. Szerencsémre nem így történt, még a második kötet utolsó fejezeteiben is akadnak a tetteihez fűződő gondolatok, ami olyan igazivá teszi őt. Szerintem legalábbis.

A regény világa nagyon megfogott. Öt csoportra osztott társadalom: Önfeláldozók, Bátrak, Műveltek, Barátságosak és Őszinték. Különböző színek, tulajdonságok, elvek. És mindenkinek egy választás, nem több. Ha valaki rosszul dönt, a csoportnélküliek közt végzi, ami a regény elején nem tűnik túl vonzó sorsnak. Akadt néhány pont, amikor úgy éreztem, mintha a világ beszűkült volna, és nem létezne más, csak Chicago meg a kerítésen túli föld, ami nem túl nagy. Semmit sem tudunk a falon túli tájakról, néha úgy éreztem, mintha nem is létezne más, csak ez a város. Néhány aprócska információn kívül minden titokban is marad, hogy lecsapjon ránk a harmadik részben.
Egy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik csoportot választanám, ha egy hasonló helyre csöppennék. Olvasás után természetesen rögtön a Bátrakra voksoltam volna, mivel borzasztóan tetszett a társaságuk, minden borzalom ellenére. Ha bele mernék ugrani egy szakadékba, tuti, hogy hozzájuk mennék, és fergeteges adrenalinhajhászó életmódot folytatva ugrálnék ide-oda, le és föl, futnék, verekednék, csupa félelmetes dolgot művelnék. Távol áll tőlem a tetoválásos dolog, alapjában nem is tetszik igazán, de hozzájuk annyira illik, hogy ha közéjük tartoznék, lehet bevállalnék valami picit. Mondjuk, olyan kis madarat, mint Tris. Talán. Ó, és valami szexi fekete szerelésben lennék!
Önfeláldozónak valószínűleg nem lennék jó, mert bár nem tartom magam teljes mértékben önzőnek, bizonyos esetekben hajlandó lennék olyan döntéseket hozni, melyek kizárják, hogy odavaló legyek. A Művelteket alapjában véve klassznak tartanám. Cseppet sem lennék szomorú, ha olyan igazán okos ember lennék, de egy ehhez hasonló világban valószínűleg inkább egy vonatra ugranék fel. A csoport tagjainak nagy részén látszik, hogy a tudás egy bizonyos szint fölött már nem feltétlen van pozitív hatással az emberekre. Mármint, az érzelmekre nézve biztosan. A Barátságosak cukik, de lehet, hogy egy kicsit unatkoznék náluk. Őszinte... nos, lehetséges, hogy bevállalnám. Igaz, jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy mindent hajlandó legyek kimondani, szerintem izgalmasnak hangzik. Amúgy a fekete-fehér öltözködést is el tudnám viselni. :D

 

Mint mindenhol, természetesen itt is megjelenik a szerelmi szál. És ez megint olyan pont, ahol csöpögni fog a véleményem a rajongástól - valószínűleg picit elfogult vagyok, ha már ilyen sok pozitívumot írok. Szóval, az már az elején egyértelmű volt, hogy Négyes lesz AZ a srác. Arre viszont nem feltétlen számítottam, hogy olyan lesz, amilyen. Imádtam, hogy nem a szerelmi szál volt a középpontban. Azt, hogy Tris nem húzódott be a sarokba pusztán azért, mert Tobias mondott valamit. Igen, volt köztük vita, de valahogy mégis mindig kibékültek. Nem az a megláttam, és lefolytam a székről szerelem ez. Szépen kialakult, összejött, aztán néha darabjaira hullott, hogy utána nagy nehezen újra összerakják. Folyamatosan alakult ki kettejük között a bizalom, bár, őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy ez teljes mértékben megtörtént. Egyelőre.
Tobias nagyon klassz srác, mindkét részben imádtam. Iránta érzett csodálatos fellángolásom teljesen egészséges volt, én legalábbis annak éreztem. Az első részben ez valamivel erőteljesebb volt, mint a másodikban. Ott túlságosan lefoglalt, hogy mi a helyzet a többiekkel, és bár nagyon vártam, hogy egy-egy jelenet erejéig Tris és Tobias alakítgassa kapcsolatát, ezek csak akkor jöttek, amikor tényleg szükséges volt.

Itt megemlíteném, hogy a két könyv között szerintem elég nagy ugrás van. Míg az első (nagyobb részben) inkább a világ bemutatásáról és Tris bátorrá válásáról szól, a második már rendesen benne van a háborúban, nekem komolyabbnak is tűnik. Olvastam, hogy az írónő nem kíméli a karaktereit, és cseppet sem túloztak. Azon túl, hogy az első részben elvesztettük azokat, akiket, a másodikban mégtöbb embertől kellett elbúcsúznunk.
Szerintme valamilyen szinten mind az önfeláldozók, mind a műveltek megérhetők, így nem tudnék teljesen tisztán választani, ha háborúba kéne állnom. Abban az esetben, ha az okokat vesszük figyelembe. Ha a csoportokat is, akkor az önfeláldozók oldalán harcolnék, már csak azért is, mert borzasztó, hogy ennyi embert meg akartak ölni emiatt. Máshogy is megoldhatták volna a dolgot.
A harcolós jelenetek jók voltak, az első rész vége nagyon tetszett, de azt hiszem, a másodikra lett olyan igazi a dolog.

A filmről pedig... Csütörtök délután, miután kijöttem a suliból, megcéloztam a mozit. Abival az első előadásra ültünk be, így a lehető leghamarabb végignézhettem a puha piros székből Tris történetét a vásznon. És nem csalódtam. Pedig kicsit arra számítottam, hogy fogok, mivel az ilyen regényadaptációk általában olyan távoli helyekre kalandoznak el, hogy nem kapjuk vissza a könyvek nyújtotta élményeket. Ebben az esetben annyira jól megoldották a dolgot, amennyire csak lehet. Szerintem 80%-ban biztosan könyvhű volt, és a maradék 20%-ban sem voltak zavaró változtatások. Én sajnáltam, hogy kimaradt Edward, meg a kedvenc Tris-Tobias jelenetem is, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem rossz, mivel így a kötet nyújthat néhány pluszt azoknak is, akik a film után kapnak kedvet az olvasáshoz. A vége nekem a könyvben jobban tetszett, a filmben nem feltétlen volt minden logikus, de hát nem lehet minden tökéletes. Klassz két órát töltöttem a moziban, alig várom, hogy jövőre jöjjön a folytatás.
Aztán április 30-án jön A hűséges.... Pont a könyvfesztivál után, amikor is megjelenik majd az Elakadó lélegzet folytatása. Csodás lesz az a hónap! :D

Van egy klassz kihívás a molyon a sorozattal kapcsolatban. Tervben van, hogy írok belőle egy bejegyzést, amiben olyan dolgok is lesznek, melyek a mostaniból kimaradtak (például kedvenc borító).
Értékelés: 10/10
 

Be brave!

xoxo, Emmlyl

 

 

 

 

 

 

Mit szólsz hozzá?