A gimnáziumi végzős év mindenféle szempontból zsúfoltnak számít, pláne, ha az ember teljesíteni is akar. Akik túlélték (elég sokan, hála az égnek), azt mondják, elröppen, mintha csak egy útszéli kismadár lenne. Pláne az első félév, mely félévi jegyekért való küzdéssel, táncpróbákkal, szervezéssel és egy rakat egyéb teendővel van fűszerezve. Természetesen a fénypont a szalagavató. A lányok többségének menedékhelye, a habos-babos álom, a tiarák meg a fodros ruhák, és az a sok-sok magassarkú cipő. S hogy mi lesz belőle? Nos, alapvetően nem tartom magam pesszimistának, de nekem olyasmiket suttog a rettegett jövő, mint például diéta, edzőterem (ki tudja mikor, de időt kell szakítani rá), sírás, megvígasztalódás, és emiatt egy újabb diéta. Mert az életnek lételeme a körforgás, ugyebár. :D

És ezt most csak és kizárólag a tanulság miatt írom.
Nincs túl sok tapasztalatom, és esküszöm, abban a hiszemben éltem (nem egyedül!!!), hogy bőven elég lesz a ruhámat mondjuk, néhány hónap múlva, esetleg valamikor október elején kiválasztani, mert miért szaladgáljak korábban. Nos, ha vannak még hozzám hasonlóan gondolkodó emberek, üzenem nekik, hogy ne legyenek. Mivel tegnap egy rendkívül bölcs tanács következtében elindultunk ruhanézőbe, és az első két helyen a)nem volt jó a kiszemelt ruha b)már lefoglalták az előre feltételezett dátumra. Aztán a harmadikban... Nos, ezt hiszem, az volt a legtisztességesebb hely, már ami a méretre szabást és a próbálás folyamatát illeti, meg a ruhák számát persze. Egy egész emeletnyi választék volt, nekünk meg kellett mondani, milyenek az elképzeléseink, aztán sorban hozták nekünk a fülkébe a lehetséges gyönyörűségeket. Így történt hát, hogy hamarabb lett ruhám, mint táncpartnerem. Nem tudom, ez mennyire egyedi eset, de most meglehetősen különlegesnek érzem magam. :D Az meg, hogy végül is fogok-e táncolni... Nos, erről talán majd egy későbbi bejegyzésben.

Egyébként a héten hatalmas készülődések között telnek a napjaim. Persze fokozatosan lendülök bele a dologba (hiszen most is itt ülö, és írok, miközben épp csak végeztem a szobám kitakarításával), holnap már teljes gőzzel pörögni fogok a szombati grillpartim előkészítésében. Remélem, sikerül egy igazán klassz délutánt összehoznom a barátaimnak. Na meg persze finom sütiket sütnöm. Szurkoljatok!
 

xoxo, Emmlyl

Semmi pénzért nem vennék fel tiarát. :D De egy ilyet el tudnék viselni, mert ez aranyos, természetes, meg szerintem egy egészen kicsikét hippis is. Mármint olyasfajta hippis, mint amilyen én vagyok :D Na, értitek. 
Szóval bulis lenne ebben flangálni a táncosok között, mint valami elvarázsolt tavasztündér, aki az óvodai farsangról maradt vissza. Persze ez csak ártatlan fantáziálás...

Szóval az augusztus rettentően gyorsan telik. Olyan, mintha csak egy másodperce hagytuk volna magunk mögött a júliust, s lám, már 9-e van. Nem is tudom, hogy most legyek boldog, folytassam csak úgy simán, vagy mégis mit kezdjek magammal, de ez általában úgy is a pillanatnyi világfájdalmamon avagy boldogságomon múlik, szóval kár lenne előre kitalálni.

Egyébként biztosan nagy szerepe van a munkámnak az időérzékem megrontásában. Az elmúlt héten ugyanis cseppet sem unatkoztam, dolgzoni jártam, napi nyolc órában. Igazából rettentően élvezem, bár tény, hogy hozzá kellett szoknom a helyhez, a vezetőkhöz, mindenhez. Ami azt illeti, korábban kelek, mint suliidőben - és ez nagy szó. Na meg aztán haladni kell rendesen, de hát azért kapom a fizetésem, hogy rendesen dolgozzak, nem igaz? Semmi értelme nem lenne lajhártempóban haladni (sajnos vannak páran, akiket nem nagyon érdekel a dolog, és folyton fáradtak), mert egyrész hamarabb kapok új feladatot, ha normálisan megcsinálok mindent, másrészt miért hátráltatnám a főnökömet azzal, hogy tötymörgök? Egy munkahely azért nem játszótér. Amúgy meg tök jól ki lehet kapcsolni közben. Valamelyik nap még élni is hatalmas teher volt reggel, annyira kikészítettem magam előző este lelkileg, és miután megkezdődött a munkaidő, körülbelül délbe jutott először eszembe, hogy amúgy én ma rettentően depis vagyok. Na, szóval ez a helyzet. :D

Most járok az Insanity második hetének a végénél. Még hullafáradtan is nekiálltam tornázni minden nap, mert belül nagyon vágytam rá, még akkor is, ha fizikai készleteim kimerülni látszottak. Nos, ami azt illeti, bedobtam két kávét, és utána legalább kilencig vígan kibírtam. Próbáltam tanulni is egy kicsit, bár nem kifejezetten mondhatnám, hogy túlzásba vittem, azért beindult a mindent helyreállító gépezetem. Remélem, jó oldalra billenti a dolgaimat - vagy legalábbis egy részüket. 

xoxo, Emmlyl

Hát augusztus van. Egy részem mérhetetlenül örül, ugyanis ez az egyik kedvenc hónapom, míg egy másik visítva, kétségbeesett ábrázattal rohangál körbe körbe, riadóztatva a közelgő nagy veszélyekre. Szó mi szó, elég sok dolgot terveztem a maradék 30 napra és hát eléggé igyekeznem kell, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretném:
Össze kell egyeztetnem a munkát a tanulással, amit muszáj megkezdenem, ha nem akarok a vártnál is súlyosabb idegállapotokba kerülni a tanév közben. El szeretnék olvasni még néhány könyvet, mert erre nem lesz kifejezetten sok időm. (A kötelezőkről nem is beszélve, amik még mindig ott állnak a sorban, de sehogy sem akarnak előrébb lépni a listán. Ennek bizony az újra meg újra felbukkanó csodálatos - vagy éppen sajnos kevésbé megragadó, de galád módon annak tűnő - történetek az okai. Igazságtalanság. Hah!) Ténylegesen, szó szerint visszalendülnöm a diétámba, mert a torna ugyebár, önmagában sajnos nem számít annyit, hogy az esetemben elég legyen. Ó, és le kell küzdenem a bugyuta, újdonsült társaimként feltörekvő félelmeimet, és előtérbe helyezni az erősebbik felemet, mert őt sokkal jobban szeretem mint ezt a mostanit. Nem beszélve arról, hogy vele sokkal könnyebb az élet egy ilyen kiszámíthatatlan, vagy éppen túlságosan kiszámítható világban. Kinek hogy. 

A legfontosabbak mellett persze akadnak olyan ötleteim is, amikre tudom, hogy nem lesz időm, és azt is, hogy ha mégis szakítanék rájuk, az abszolút fölösleges lenne. Mármint a nagy egészhez viszonyítva, természetesen. Na, ennyit rólam. Kitalálok valami kevésbé személyes dolgot a folytatásban. Addig is...

xoxo, Emmlyl ;)

Na, tessék. Körülnéztem a neten, összeszedtem néhány kódot, átírtam őket, aztán böngésztem színeket, képeket, és ezt eszkábáltam össze. Szakítottam az örökké világos háttereimmel, ezúttal a sötétebb felé húztam, és szerintem nem is lett olyan rossz. Ami pedig a betűtípust illeti... nos, visszatértem az előzőhöz. Egy tucatnyit kipróbáltam, de végül mégis ennél maradtam. Lehet, hogy titokban a szívemhez nőtt. :D

Nektek mi a véleményetek?

xoxo, Emmlyl

Sehogy sem akar tetszeni a blogom stílusa. Hol a betűkkel, hol az elrendezéssel, hol a színekkel van bajom, és így igen nehezen veszem rá magam az írásra. Ideje lenne kitalálnom valami ütőset, ami kitart egy ideig. Dolgozni fogok az ügyön, mert úgy érzem, többször szánnám magam írásra, ha valamit változtatnék. 

Egyébként ez a nyár annyira furcsa, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Egyszerre gyors és lassú, és mivel nem tudom eldönteni, melyik inkább, eléggé határozatlannak érzem magam, amit jobban utálok minden másnál. Szóval mostanában igazi viharok tombolnak bennem, melyek között megfordul az érettségitől való rettegés förtelmes szele, az angol nyelvvizsgával lepaktált iszonytató tájfun és a szünet végének közeledésével egyre erősödő tornádó. Na szóval ez a helyzet az én személyes kis településemen. Azért remélem, nem viszi el a teheneimet a szél. Mert az azért nem lenne fair. Meg amúgy is.

Van egy olyan hátránya a hosszú távollétnek, hogy aztán azt sem tudod, mit kéne leírnod először, másodszor, harmadszor, sokadszor... Utána belekezdesz, és random eszedbe jutnak a dolgok, abszolút logikátlan ritmusban, totálisan megkeveredve. Nem baj, túl kell esni ezen a ponton.

Amúgya mondhatni fölösleges elmebajaimon kívül nincs okom különösebb panaszra, ugyanis bőven volt mit csinálnom az elmúlt hetekben. Miután hazajöttünk a tengerről, sikerült munkát szereznem. Nem egyszer és nem kétszer szaladgáltam össze-vissza a városban, de végül összejött, és kaptam két hetet, azaz 10 munkanapot, napi öt órával. Nem túl sok, de azért ez is valami. Megvolt életem első fizetése. És azért egészen más a saját erőnk árán megszerzett pénzzel gazdálkodni, beosztani meg minden. 

Megnéztük a Csillanaginkban a hibát. Ehhez fel kellett mennünk Pestre, ugyanis valamilyen - számomra abszolút érthetetlen - okból kifolyólag nagyon kevés helyen játtszák ezt a csodálatos történetet. Nem tudtam, hogy mit várjak. Borzasztóan szerettem volna megnézni, de mégiscsak féltem, ugyanis olyan szinten imádtam (és imádom még most is meg még sokáig ezután) ezt a könyvet, hogy azt hittem, ezt csak elrontani lehet. Mondhatni kellemeset csalódtam, bejött az ismerősök meg a netes véleményosztogatók jóslata. Életem eddigi legcikisebb mozis élményét is megéltem, ugyanis amikor a szomszédomban ülő, hasonlóan könnyekkel küszködő barátnőm szipogott egy aprót, elszakadt bennem a feszegetett cérna, és olyan hangosan visítottam fel, hogy utána rögtön majdnem el is röhögtem magam. Nagyon gáz volt, de annyira, hogy az már hihetetlenül vicces. 

Úsztunk, konditeremben jártunk, elkezdtem a T25 alfáját. Megcsináltam egy hetet, most fogok váltani következő fokozatra. Holnap délutánig még eldöntöm, hogy megcsinálom-e a béta edzéseket a héten, és csak aztán kezdek bele az Insanity-be, vagy rögtön belevágok. Nagyon számolnom kell, mert lassan már csak az augusztus marad, és a végzős év mellékhatásai biztosan kínos összetűzésbe fognak keveredni a tornáimmal. Valószínűleg érdemesebb lenne a 25 perces változatot beiktatni a tanítási napokra. 

Azt hiszem, ennyi elég lesz egyszerre, mert a többi témám valószínűleg megér majd egy-egy külön posztot. Addig is, legyetek jók/rosszak, mindegy, csak érezzétek jól magatokat! 

xoxo, Emmlyl