Szombaton, a könyvfesztiválon beszereztem egy példányt a trilógia befejező kötetéből. Már nagyon rég vártam rá, eredetileg úgy terveztem, hogy le se teszem majd, lehúzom egyben az egészet - hiszen valószínűleg borzasztóan izgalmas és érdekes lesz az egész. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kéne írnom a történettel kapcsolatban, de a bejegyzésem nem ezért jött ilyen későn, hanem azért, mert tegnap este végeztem az olvasással.

A spoileres dolog ezúttal is áll, csak saját felelősségre olvass tovább!

Én igazán nem szeretek leszólni egy könyvet, és most sem ezt tervezem, de azt azért muszáj előre leszögeznem, hogy hazudnék, ha azt állítanám, egy hajszálnyit se voltam csalódott. Persze ki hogy éli meg, lehet, hogy akad, akinek mind a 448 oldal csupa gyönyörűséget hoz az életébe.
Én magam sem tudom egészen pontosan elmondani, mi okozza bennem ezt a fekete lyukat, de néhány tippem azért van. Elsőként talán a város hiányát kéne megemlítenem. Nagyon tetszett, ahogy A beavatottban felépítette ezt a világot Roth, a csoportok, minden. Egyszerűen érdekesnek találtam, különlegesnek, mert ilyet még nem olvastam. A harmadik kötetre nem maradt belőle semmi. Persze tudtam, hogy ez Chicagon kívül játszódik majd, és megtudjuk az igazságot a sztorival kapcsolatban, de arra nem számítottam, hogy ennyire hiányolni fogom majd a régi szereplőinket, a régi helyszíneket és az ottani életüket.
A szerelmi szállal sem tudtam mit kezdeni. Mármint, volt, ahol egészen jónak éreztem (végre őszinték voltak egymáshoz ezek ketten), aztán máshol teljesen összezavarodtam, és nem értettem, most ezt miért kellett. Végül is kiderült, hogy tényleg szükségük van egymásra, és az a bizonyos szeretet tényleg létezik, de ebben sajnos nem voltam mindenhol biztos. Volt egy pont, ahol Trist nem igazán tudtam megérteni. Amikor elveszítettük azt a bizonyos szereplőt - egyébként előre tudtam, hogy így lesz -, érthető okokból megtört Tobias és Tris kapcsolata. Sőt, egy ideig félő volt: össze is roppan ekkora súly alatt. Nem tudom, hogy hogyan reagáltam volna az Elfajzottunk helyében. Nyilván nem lenne normális, ha továbbra is a szerelem mámoros rózsaszínű tengerében tempózna, így a kapcsolatukban való kételkedést sikerült megértenem - még szükség is volt rá. A gondolatai azonban, az, ahogy aztán végül rájött, hogy mégsem szakíthat, az valahogy nem lett az igazi. Nem a szavakkal van a baj, Roth nagyon szépen írja le, mit is jelent ez a választás, sokkal inkább a folyamatosságban érzem a hiányt. Tris egyik percben rá sem bír nézni Tobiasra, és én tényleg elhittem, hogy megutálta, így aztán nagyon nehéz lesz visszatérni a régi "te vagy a családom" üzemmódba. Aztán, mindenféle átvezetés nélkül egyszer csak megvilágosodott, hogy ez így mégsincs rendben. Úgy érzem, szükségem lett volna valamire a két szélsőség között, amit nem találtam, de lehet, hogy ezzel csak én vagyok így.
Az igazságról. Volt néhány elképzelésem a folytatással kapcsolatban, miután végeztem a második kötettel, ilyesmi azonban meg sem fordult a fejemben. Valami hasonló talán igen - mert azért még sincs végtelen lehetőségünk ebben a helyzetben a találgatásra -, de pontosan ez... nos, messze elkerülte a fantáziámat. Ez a genetikai dolog a hibás génekkel nem rossz ötlet, szerintem képes lennék befogadni - annak ellenére, hogy jobban örültem volna valami másnak -, a külvilág a Tisztító Háborúval és ezekkel az emberekkel viszont egyáltalán nem tetszett. Nem tudtam megszeretni az új szereplőinket - talán Matthew szimpatikus volt, de csak egészen picikét -, és képtelen voltam elhinni, hogy Amerika, ez a hatalmas ország ennyire lepusztult. Hogy a lakosság felének belepiszkáltak volna a génjeibe anélkül, hogy kikísérletezzék, milyen következményei lennének? Nem azt mondom, hogy ők olyan intellektuális társaság, melynek tagjai nem csinálnak baromságokat, de a tudósok mindenhol tudósok, és olyan sok embert biztosan nem zavarnak meg, míg nem áll biztos lábakon a kísérlet. Ennyire senki sem elvetemült. Pláne, hogy a változás olyan háborúhoz vezet, mely egészen nagy mértékű pusztítást eredményez. Azt hiszem, sokkal inkább erkölcsi magyarázatot vártam, mint tudományosat. A kísérletezéssel minden oké, de a mögöttes okok... Nekem ez egyszerűen furcsa. És az is, hogy egy kormány ellen egy egész ország ilyen kevés. Pedig, ugye, ez már több mint hét generációval korábban kezdődött.
Nem éreztem az időt. De komolyan. És ez nekem elég rossz volt, ugyanis a könyv elején még nyár vége van, a végén pedig már tél, hópelyhek hullanak az utolsó oldalakon, pedig olyan, mintha csupán néhány nap telne el - talán hetek, de semmiképp hónapok. És ha mégis valahogy elszalad az ősz, akkor hogyhogy ugyanott tartunk, mint a második kötet végén? Miért vár Evelyn a diktatúrája kibontakoztatásával? Hol vannak a Hűségesek? Ilyen sokáig tart a lázadásuk tervezése? Mi van Marcusszal?
Tobias szemszögére szükség volt, először azt hittem, hogy csak a végkifejlet miatt vette be Roth, de a történet alakulása szempontjából is fontos volt. Igazság szerint sokszor nem éreztem a különbséget, és volt, hogy nem tudtam biztosan megállapítani, kitől is olvasok éppen.

Valahol a 300. oldal után éreztem úgy, hogy most talán beindul a sztori. Úgy értem, olyan lesz, amire majd szívesen emlékszem talán. Nehezen jutottunk el arra a pontra, mely képes volt érzelmi hatást gyakorolni rám ezt a furcsa, "nem tudom hova tenni ezt a befejezést" benyomást leszámítva. Ha nem így végződött volna Tris és Tobias meg a többiek kalandja, lehet, hogy szó szerint csalódott lennék. Még az is megeshet, hogy nem kicsit, hanem nagyon. Valószínűleg mindenki tudja már a sok leplezetlen spoilernek, a facebookos, weheartitos, illetve twitteres vagy éppen pinterestes képeknek köszönhetően, hogy Trist elveszítjük. Én magam is rájöttem erre, még valamikor február végén, és azt hittem, ez tönkre teszi majd a történetet. Végül aztán pont ez mentette meg. Emiatt éreztem, hogy Tobias mennyire szereti/szerette Trist, hogy tényleg nem csak kínlódás volt a kapcsolatuk a semmiért. Gyönyörűen ír róla, milyen elveszíteni valakit, hogy ez az egész mennyire fájdalmas, és milyen nehéz túlélni. Christina pedig csodálatos barát, és nagyon-nagyon erős lány, akire joggal nézhetünk fel, miután ennyi veszteség után is két lábbal jár a földön - vagy csúszik le egy épület tetejéről. A temetés méltó módon zajlott, azt hiszem, az utolsó ötven oldal volt a könyv legjobb része, amitől egy újra éreztem, hogy én ezt igazán szeretem, és azt, hogy valóban megérte elolvasni ezt a könyvet.

Talán nem most kellett volna - ilyen sok krimi és ennyi személyes vívódás után. Lehet, hogy más hangulatban egészen más benyomást tett volna rám a kötet, bár az lehetetlen, hogy utolérje az első részt. Ott annyira nagyot és nekem valót alkotott az írónő, hogy részemről képtelen volt tartani a szintet a továbbiakban, és ezt nagyon sajnáltam. Csak ezt az egy könyvet figyelembe véve klassz volt, nem hibátlan, de egynek megtette. Mégis borzasztóan fáj a szívem érte, és sajnos még mindig nem tudok mit kezdeni magammal. Hamarosan valószínűleg megbékélek, Lisbeth valószínűleg visszarángat egy olyan világba, ahol csak nézek és ámulok - ezúttal a csodálat és nem a "Most meg mi a fene történik?" érzések miatt.

Értékelés: 7/10 - csak a vége miatt.
Ami tetszett: a befejezés
Ami nem tetszett: A felépítés, az idő, az új szereplők

A beavatottak és a kísérletek zavaros, és nem kissé háborús világától sajnos nem lesz olyan nehéz és fájdalmas megválnom, de azért azt hiszem, élveztem az utazást az elfajzottakkal. Az első részért mindenképpen megérte, ez egészen biztos.

Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvsúdiónak!

xoxo, Emmlyl
 

Megérkezett eme rövidke szünet utolsó napja. Ez annyira szomorú, hogy még a felhők is úgy festenek, mintha már csak egy hajszál választaná el őket a zokogástól. Szóval az időjárás borongós, a lejátszási listám egyre bővül, én pedig kilenckor a tízórai kávémat (merthogy ez ki van számolva) iszogatva írok blogbejegyzést ahelyett, hogy történelmet tanulnék. Ez a kegyetlen sors nemcsak lecsippentett ebből a szünetből néhány napot (mert nem normális, hogy ilyen rövid!!!), de még egy nagy adag tanulni valót is adott. Hát hogy lehet ez? És ami még fontosabb: Miért - mondd, MIÉRT- kell nekem a reformkorról tanulnom ahelyett, hogy kideríteném, mi a fene lesz Lisbeth Salander sorsa ezt a kegyetlen függővéget követően???

Új következtetés: - 

 

Megjegyzés(2):

 

VALÓDI motiváció:

Ami a sivatagban áldás, az óceánon átok...

Tartalom:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Szerdán este leültem a fotelembe, és addig nem álltam fel, míg végig nem olvastam ezt a könyvet. Közben annyi mindent éreztem, annyit sírtam és nevettem, amennyit ritkán szoktam egy könyv alatt. Nem vagyok az az igazi sírós típus, csak ritkán jön rám úgy igazán olvasás közben, ezúttal azonban szabályosan zokogtam. Egyszerre a boldogságtól és szomorúságtól, mert annyira borzalmas, hogy ezt kellett átélniük, de közben mégis olyan gyönyörű.
Komolyan fontolóra vettem a dolgot, és most úgy érzem, hogy nekem ez a kedvenc könyvem. Nem szoktam ilyet mondani, mert ki tudja mit olvasok legközelebb, ezúttal mégis megteszem, mert egy ideig valószínűleg képtelen leszek másra gondolni. Ebből már nyilvánvaló, hogy mi a véleményem. Csodálatos. Fantasztikus. Isteni, és egyéb rajongásban tocsogó melléknevek.
És akkor most szokásos módon megjegyzem, hogy innentől a bejegyzés spoileres, csak saját felelősségre olvasd!

Azt mondod nem vagy különleges, mert a világ nem tud rólad, de ezzel megsértesz engem. Én tudok rólad.

Hazel Grace egy csodálatos, rákos lány, aki otthon él a szüleivel, nem igazán barátkozik, idejét többnyire olvasással tölti plázázás és egyéb általános tiniprogram helyett. Egy csoportfoglalkozáson találkozik Augustus Watersszel, a 17 éves féllábú fiúval, aki egész idő alatt bámulja őt. Végül Hazel visszabámul, a foglalkozás után pedig Gus lecsap rá, megszólítja.
Imádtam a köztük lévő őszinteséget, a kapcsolatuk alakulását: barátságot, szerelmet és mindent ami a kettő között volt. Nem volt se gyors, se lassú, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Gus fergeteges fiú, és istenem, annyire szeretnék ismerni valakit, aki olyan mint ő! Az összes cinizmussal, viccel és metaforával együtt.
Nagyon bírtam a mélyenszántó beszélgetéseiket, a Mennyei megbánás boncolgatását. Örültem, hogy kiderült, mi lett a hörcsög sorsa, és én is kíváncsi lettem volna a Holland Tulipánember igazi arcára, de minden mégsem derülhet ki. Az amszterdami út a kedvenc részeim közé tartozik. Igaz, Van Houten nagy csalódás volt, a vacsora és a múzeumos rész minden rosszat elfeledtetett velem. Kár, hogy ilyen tapintatlan, alkoholista bunkó lett az íróból. És bár a végén valamilyen szinten enyhülhet vele kapcsolatban érzett ellenszenvem, teljesen sosem fog eltűnni, ugyanis borzasztó dolgokat mondott és tett.
A csavar pedig... Nos, erre nem számítottam. Tudtam, hogy lesz valami baj, de erre nem gondoltam volna. Ahogy ez kiderült, valahogy mintha kicsit háttérbe szorult volna Hazel problémája. Biztosan a komolysága és a veszélyessége miatt került előtérbe ez az új katasztfóra, mégis olyan érzésem volt, mintha két részre osztotta volna a könyvet. Egy komoly Hazel betegségre, és egy komoly másikra.
Az utolsó száz oldalt szerintem végig sírtam, közben néha nyakig könnyesen röhögtem fel, aztán megint zokogni kezdtem, addig, míg a szemeim el nem foglalták az arcom felét. Hűűű.... És körülbelül tizenötször olvastam el azóta az utolsó oldalt. Hihetetlen, de komolyan! Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet ennyire szép. Nekem leaglábbis.

Nagyon tetszik az író stílusa. Úgy pakolta a szavakat egymás után, hogy ne lehessen ne elolvasni a következőt. Megütötte a tizenhét évesek nyelvét, de úgy, hogy közben nagyon is értékes és sokatmondó maradt. És művelt. Igen, olyan művelt volt. Csodát művelt ezen a 300 oldalon, hogy aztán az utolsó sor után rám vigyorogjon a borítóról, mintha azt mondaná: "Úgy nézel ki, mint akinek csőtörés volt a könnycsatornáiban!"

A legjobbak... Nagyon aranyos a repülős rész. Amikor Gus kinéz az ablakon (MÉG SEMMI SEM FESTETT ÍGY AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELMÉBEN!), és az utána következő nem tudunk aludni, szóval nézzünk filmet jelenet. A múzeum. Hazel csodálatos szerelmeslevele. Az amszterdami vacsora. Tojásdobálás Isaac-kel, videójátékozás... és minden más. De a legeslegjob... az Gus levele Van Houtennek.

Készül(t) a könyvből egy film is, mely nyáron kerül majd a mozikba. Nagyon kíváncsi vagyok rá, bár kicsit furcsa lesz Anselt látni Shailene mellett, miután A beavatottban a testvérét alakította. Érdekes lesz, az biztos. Remélem, sikerül majd elvonatkoztatnom Calebtől, és teljes mértékben Gus lesz a szememben a srác. Klassz lenne!

Olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem. (...) Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét.

Szeretem, Augustus.
Szeretem.

Hát, én is...

Köszönöm a könyvet a GABO kiadónak!
Értékelés: 10***

xoxo, Emmlyl

Már csak egy hét, és tavaszi szünet... Igaz, ezen a néhány napon elég sok dolgot kell lezavarnunk, valahogy csak kihúzzuk. Aztán egy kis szünet, és utána már összevissza lesz minden. Nemsokára vége lesz a tizenegyediknek, elmegyünk nyári szünetre (hű, de várom már!), és végzős leszek. Durva, nem? De azért ne szaladjunk ennyire előre, mert most olyan csodálatos tavasz van, zöld levelekkel meg virágokkal, hogy kár lenne csak úgy túllépni rajta. A sulink előtti parkban például annyira gyönyörűek a fák, hogy öröm rájuk nézni! Alig várom, hogy végre  május legyen!

Már csak 21 nap, és megjelenik A hűséges. Nagyon várom már, rettentően kíváncsi vagyok, mivel lep meg az írónő. Sajnos a csattanóról lehullt a lepel, és nagyon rossz, szóval, ne olvasgassatok sokat a neten a folytatással kapcsolatban, és NE nézzetek meg hatszázhuszonkétezer képet a pinteresten, mert véletlenül is belesétálhattok egy-két spoilerbe. Előtte hétvégén pedig jön a könyvfesztivál, ahol megjelenik majd az Elakadó lélegzet folytatása. Igazán kijárna már a szívemnek egy darabka Evan, de azt hiszem, ezt a két hetet még kihúzom valahogy. :D
A Teen wolf harmadik évada is befejeződött, már két hete. Miután megnéztem az utolsó részt (ilyen évadzárót, te jó ég!!!), akartam is írni egy bejegyzést, de annyira a hatása alatt álltam, hogy nagy blabla lett az egész, így inkább nem tettem közzé. Mintha csak Veronica Roth beszállt volna az utolsó részek megírásába, nem? :D Amúgy kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban. Egyik barátnőm azt mondta, lehet, hogy nyáron jön. Hát, boldog lennék, ha így lenne, ugyanis több hónapnyi Stiles-hiány esetén még a végén elvonási tüneteim lesznek.
Elhatároztam magam, a tavaszi szünetben rendbe rakom a fejemen található hajnak nevezett valamit, mely leginkább egy szivárványra.... hajaz () mostanában, ugyanis már elviselhetetlen, nem bírom tovább. Találtam egy C-vitaminos kezelést, ez talán kicsit világosít a festett részeken. Igazából már magától is kezd veszíteni abból a csúnya és a vártnál sokkal sötétebb barnából, melyet még tavaly októberben kapott. Talán ez bejön, és akkor egyáltalán nem kell leszívatnom. Nem igazán szeretném még jobban tönkre tenni a hajam. Ha így oké lesz, befestetem világosbarnára, vagy valami sötétszőke árnyalatra, hogy azt is kipróbáljam, és levágatom. Bizony, rövid hajam lesz! Akkor is, ha Ursulává varázsol majd, nem érdekel.