Nagyon sokáig nem tudtam írni. Annyira sokáig, hogy teljesen fölösleges lenne bejátszanom az egyetemkártyát: még a legelfoglaltabb ember sem él le ennyi hónapot szabad percek nélkül. Voltak szabad perceim. Nem sok, és nem is tehermentes, de akadt néhány. Csak nem sikerült írásra szánnom őket. És ez, meg az egyéb dolgaim, gondolataim eléggé felkavarták a lelkemet. De most úgy döntöttem, hogy összeszedek egy igazán őszinte bejegyzést. 
Minden egyes szó igaz abból, hogy a vizsgaidőszak nem csak rengeteg tanulnivalóval terheli az azt-se-tudom-mivel-kezdjem hallgatót. Az elmúlt két hónap az elrettentéseknek nagyjából megfelelően nehéz időszak volt, és most, hogy vége van, és óvatosan a második szemeszter küszöbére csúsztathatom a lábaimat, hogy a következő félév az én mozdulatomat illető óvatostól valami egészen távoli fogalomnak megfelelően zúgjon el a fejem felett, fellélegezhetek. Pihenhetek, vagy legalábbis megpróbálhatok pihenni két hetet, és kiélvezni minden, ezúttal tényleg szabad percet, új terveket szőni, bátorságot és kellő elszántságot csempészni a bőröm alá. 
De mint említettem, az elmúlt két hónap nem csak a tanulásról szólt - mint ahogy maga az egyetem sem teljes egészében a szakoddal kapcsolatos ismeretek elsajátításáról szól, és most nem a bulikra, a szükséges kikapcsolásra meg a rengeteg emberre gondolok, bár nem titok, hogy ezekben sincs hiány. Amire most ki akarok lyukadni, az sokkal inkább az önismerettel kapcsolatos. Kénytelen vagy megismerni magad. Nincs mese. És ha a szorgalmi időszakban nem sikerül rájönnöd erre, hát a vizsgaidőszak egészen biztosan tudomásodra hozza. Nem biztos, hogy mindenkinél így megy ez, de én épp azok közé tartozom, akiket próbára tett a saját lelke, és a sok tanulás mellett, amikor maga mögött hagyott egy megmérettetést, elég sok átgondolnivalója volt. Főleg januárban, amikor már egy egész hónapja csak tanultam, vagy olyasmiket csináltam, amiket az antiszoc énem élt meg boldogan, a szociálisabbnak enyhén szólva vérzett a szíve, néhány kivételt leszámítva, persze. 
Amíg tanultam, néha eszembe jutott, hogy milyen jó lenne írni. Blogot, a kis történetemet, bármit... Aztán időm lett. Leültem. De nem jöttek a szavak. Vagy ha jöttek, nem tetszettek. Dühös lettem magamra, aztán ráfogtam az egészet arra, hogy szeptember óta jóformán csak tudományos írásokat, tanulnivalót olvastam, biztos azért nem csap meg az ihlet, mert (szinte) semmi könnyű olvasmányélményem nem volt, és kipottyant a fejemből a megszokás, ahogy egymás után illesztem a szavakat. A téli szünetben szépen ki is készítettem magam, miután elolvastam kevesebb mint 24 óra leforgása alatt két könyvet, és nem hogy nem jött vissza az ujjaimba szikra, de még fel is bosszantott egy rettenetes függővég. És mivel én én vagyok, tovább húztam magamban a bajt, kirobbantottam a saját bensőm sokadik nagy háborúját, és elrontottam magamban majdnem mindent, ami még a helyén volt, mert meg akartam találni azt a hibát, ami már olyan régen nyomaszt, amiről még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi az, és mégis képes volt szinte akármikor lecsapni rám. Csak úgy. 
Sokáig halogattam a blog dolgot, még azután is, hogy eldöntöttem, mit kezdek vele, mert kigondolva még semmi sem olyan biztos. De most már nem akarok olyan ember lenni többé, akinek csak bizonytalan gondolatai vannak. Úgy döntöttem, hogy itt hagyom a blogomat. Lehet, hogy csak egy időre, és valamikor visszatérek majd, ha olyasfajta megosztanivalóm lesz a nagyvilággal, ami ide illik - de az is lehet, hogy ez a legutolsó bejegyzés. 

Amikor elkezdtem az egyetemet, úgy indultam el, úgy költöztem el félig itthonról, hogy ez egy tiszta lap. De nem volt az. A kelleténél sokkal többször gondoltam a gimire, sokkal többször hagytam, hogy a gyengébb perceimben rámtelepedjen az a sok kérdés ami a fejemben maradt. Néha még akartam is, mert egy idő után nagyon szerettem volna minden lezárandót magam mögött hagyni. Aztán most ezután a fránya vizsgaidőszak után arra jutottam, hogy akármilyen furcsán is hangzik, túlságosan gonosz voltam magammal. Azért, mert nem pusztán nem hagytam magam mögött a lejárt lemezt, hanem egyenesen saját magamat hibáztattam minden egyes befejezett, egyszerűen félbeszakadt, vagy még csak meg sem kezdett darabért. 

Ha írni is akarnék, nem tudnám itt megtenni. Nem is akarom. Én szeretem ezt a blogot, tényleg, de az, aki lenni akarok, távol van attól, aki itt voltam. Olyan ez, mint amikor betelik egy naplód - egyszerűen nem fér bele hogy az általános iskolás éned ugyanabba a könyvbe írjon, mint a középsulis, vagy a már azon is túllépett önmagad. 

Természetesen továbbra is szívesen olvasom, és szeretném is olvasni azokat az oldalakat, melyeken ezidáig megfordultam, hiszen kíváncsi vagyok rájuk. De az én kapuim most bezárulnak. Itt maradnak, mert mindentől függetlenül szerintem elég sok szép emlékem van itt, csak több már nem lesz. Mert muszáj megtanulnom tényleg elengedni, hogy tényleg továbbléphessek, és az az ember lehessek, aki mindig is lenni akartam.

XOXO,
Emmlyl

A héten kaptunk egy kis ízelítőt az őszből... Annyit esett az eső, hogy ma reggel, amikor - bár nyárhoz képest igencsak erőtlenül, de - kisütőtt a nap, mondhatni meglepődtem. Mint ahogyan akkor is, amikor megláttam, hogy kedvenc weblapjaimat már elárasztották az őszi fotók meg a papírírószerboltok kínálatait prezentáló, többségében macbookos, a sulikezdést elfogadni segítő képek. Pedig a nagy többségnek még egy teljes hét van hátra. Több ismerősömnek pedig még annál is több, ugyanis egy csomó egyetemen később kezdődik a tanítás, mint az enyémen.

Ami engem illet, egy kicsit már elköltöztem itthonról, de még tart a folyamat. Jövőhéten ilyenkor (igen, vasárnap) már javában benne leszünk a Start Napban, melyet egyébként nagyon várok már. Igazán gyűlölöm a vasárnapokat, ezért nagyon tetszik az ötlet, hogy az első szegedi ilyen napomon nem fogom a lakásban lógatni a lábam és azon filózni, hogy "te jó ég mi lesz velem holnap", esetleg saját magamhoz hűtlenül rágcsikálni a körmeimet idegességemben. Egy szó mint száz, most, a Nagy Kezdet előtt kezd igazán valóságossá válni ez az egész, ami eddig csak álmok, célok, pontszámítási alapműveletek, majd július végétől emailek és borítékok formájában volt az életem része.

Rettentő kíváncsiság, és egy egészséges adag félelem. Egy totálisan tiszta, hófehér lap, a kezemben pedig a döntés, hogy milyen színnel kezdek rá festeni, na meg persze, hogy mit és hogyan. Olyasmi ez, mintha a rengeteg színárnyalat közül egyszerűen bármelyikkel elkezdhetnék rajzolgatni. Nagyon izgalmas. :D

Rengeteg tervem van, de azért igyekszem nem túlzásba esni. Érzem, hogy jó lesz, és hogy imádni fogom ezt az egészet, még akkor is, ha lesznek olyan napjaim, amikor a plafont bámulva fogok azon töprengeni, hogy hogy lehettem én ekkora bolond, és hogy képzeltem, hogy ennyi mindent meg tudok tanulni. (Az első vizsgaidőszak elrettentő meséi ilyesféle jövőképet generáltak bennem.) De, és ez egy üzenet a néhány hónappal idősebb önmagamnak is, a legnagyobb céljaim egyike, hogy igazán bátor ember legyek, ezért akármilyen nehéz is lesz, le fogom gyűrni.

Egyébként kedden levágatom a hajam. Rövidebbre, mint bármikor az elmúlt... hát, nem is tudom már pontosan hány évben. Rettentően kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.

Legyetek ti is bátrak, és rettenetesen boldogak! Gyönyörűséges napot Mindenkinek!

xoxo, Emmlyl

Augusztus. Amikor az idő túlságosan lassan telik, aztán egyik percről a másikra úgy érzed, mintha esztelenül rohanna saját vesztébe a nyár. Ilyesféle vegyes érzelmek lengik be a napjaimat. Egyrészt a hatalmas kíváncsiságom végett várom, hogy elkezdődjön az egyetem, hogy ne csak tervek szerint legyek részese ennek az egésznek, hanem valóban érezzem, hogy sikerült. Másrészt az előbb, amikor megnéztem a naptáramban, hogy a hónap hátralévő napjait mégis hogy osszam el, mit kell még elintéznem stb., akkor kicsit meglepődtem, mert hirtelen olyan érzésem támadt, hogy jééé, holnap suli... Persze ez egy igen erőteljes túlzás, lévén hatodika van, tanítás meg majd csak harmincegyedikén lesz. Ugyanakkor teljesen jogos, hiszen annak ellenére, hogy eddig meglepően unalmas volt a nyaram (nem véletlenül vagyok én olyan kíváncsi az egyetemre az érthető fokozatnál cseppet jobban), most úgy tűnik, jól hátsón rúgta magát, és felvette a szokványos templót.

Kezdem az aktuálissal. Szombaton indulok a gólyatáborba, ami öt napig fog tartani. Az az igazság, hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, milyen lesz. Remélem, sikerül szereznem néhány barátot, meg úgy alapjáraton jól fogom érezni magam. Mondjuk csak jókat hallottam róla, nem hinném, hogy pont én ne élvezném. :D

Aztán sikerült újra munkát szereznem a nyér végére, bár sajnos most közel sem tudok annyit dolgozni, mint tavaly. Akárhogy is számolom, nagyon necces, hogy el tudok-e menni 10(!) napra. Ha mindent, de tényleg mindent bevetek, akkor talán. Pedig az a tíz nap nem hogy nem hangzik soknak, hanem úgy kifejezetten kevésnek tartom. De komolyan csak ennyi fér bele. Az utolsó héten már igen erőteljesen készülnöm kell a költözésre, a hét második felében pedig meg is kell ejtenem. El sem tudom képzelni, milyen lesz. Szegeden fogok lakni, egyetemista leszek, ráadásul orvostanhallgató, rengeteg új embert fogok megismerni, és csupa olyan dologgal leszek körülvéve, csupa olyasmiről kell majd tanulnom, ami igenis nagyon-nagyon érdekel! Úristen, annyira izgulok! :D

Nem hogy a május 15-e, de a június is szépen elröpült a fejem fölött virtuális némaságom idejét illetően. Rettenetesen röstellem, hogy ilyen hosszúra nyúlt a csend... Mindazonáltal illik bevallanom, hogy nem azért nem írtam, mert egyetlen szabad percem sem volt az elmúlt időszakban - az azért enyhe túlzás lenne -, hanem inkább azért, mert képtelen voltam rá. Igazán furcsa dolgokat kellett lerendeznem magamban, átgondolni körülbelül mindent, amit csak lehet, és ez a búcsú a gimitől&kitekintés az egyelőre még homályos jövőre szitu alapjáraton sem egyszerű.

 De most itt vagyok, túl sok-sok izgalommal, idegességgel vegyült percen, órán, napon. Túl az elmúlt négy éven, és szemben a következő hattal, meg aztán még ki tudja mennyivel. A végzős-kettős lét szűk kis sikátorából átugrottam a márnemgimistöbbé és a majdnemegyetemista utak kereszteződésébe, ez pedig itt az utolsó olyan nyaram, amit a nagy többség még olyan igazinak nevez - bár jómagam kétlem, hogy jövőbeni nyaraim megérdemelnék, hogy jó előre hamiskásnak tartsam őket, szóval ez azért nem fair.