Összegyűjtöttem néhány dolgot, amit mindenképpen szeretnék megcsinálni ebben az évben. Ez olyan, mintha fogadalmakról beszélnék, de tekintsük inkább csak egyszerű teendők listának, mert ugye a fogadalmak néha csak levegőben lógó szavak, amiket nem igazán veszünk komolyan. Tehát, úgy döntöttem, leírom, milyen kihívások várnak rám ebben az évben, mit szeretnék elérni, mit szeretnék kipróbálni vagy éppen mi az, amitől jó lenne, ha sikerülne megszabadulnom.

 

Először is, egy ideig lemondunk a kávéról, már amennyire ez lehetséges. Mostanában volt, hogy többet is ittam egy nap, és bár ez csak laza 3in1, mégis próbálok tartózkodni tőle, ameddig csak lehet. Eddig nagyon jól megy, már napok óta nem ittam, már csak az a kérdés, hogy suli, és sokkal kevesebb alvás, illetve aktívabb ébrenlét mellett képes leszek-e kibírni. Mondjuk, inkább csak élvezetből ittam, nem a koffein miatt, szóval kétlem, hogy emiatt rossz útra térnék.
A második a rágó. Rengeteget rágóztunk az elmúlt időszakban, és bár ez nem egészségtelen, azért mégis van egy határ. Szóval, tökéletes kihívás, hogy mondjuk márciusig nem rágózunk. Aztán egy hónapig igen, és utána megint nem, vagy legalábbis keveset. De márciusig egyet sem!

Jövőhéttől kipróbálunk egy gluténmentes diétát, ami két hétig fog tartani. Kíváncsi vagyok milyen lesz, milyen következményei lesznek. Nem hinném, hogy bele fogok halni, a tiltott ételek nagy részétől nem nehéz megválnom. Ha a laktózt is bevesszük, akkor a sajt és a tej hiányozni fog, de két hétig simán kibírom. A joghurttól pedig fájó szívvel búcsúzom, mert amúgy imádom, de el sem hiszitek, mennyit megettem az utóbbi néhány hónapban. Egy ideig szakítok vele, aztán majd meglátjuk, néha-néha egyet azért megengedek majd, csak hogy legyen valami ilyesmi is.

Amúgy az étkezésben ezen a diétán kívül nincs túl sok változtatni valóm. Illetve, mivel elég válogatós vagyok, rám férne, hogy több zöldséget is hajlandó legyek lenyomni a torkomon. Kötöttünk is egy megállapodást, minden hónapban megszeretünk valamit, ami eddig teljesen kimaradt az életünkből. Majd készítek egy listát, szépen beosztom. Esetemben valószínűleg évekre elegendő készlet akad, szóval bőven van miből válogatnom.

 

 

Szeretném tovább folytatni a tornát. Igazából nem is tudnám abbahagyni, kicsit függő lettem, azt hiszem, szóval ez nem lesz nehéz. Ha most befejezem ezt a hónapot, csinálok egy harmadik kör Insanity-t is, és ha azzal is megleszek, keresek valami újat. Mondjuk, megpróbálkozom a T25 bétával, mert az alfát már megcsináltam novemberben. Meglátjuk, mi hoz a jövő.

Emellett szeretnék elkezdeni visszarázódni a futásba. Tavaly nyáron nagyon tetszett, élveztem, és jó lenne újra elmenni néha. Megbeszéltük, hogy meglátogatjuk néhány hétvégén a konditermet, aztán ha jobb idő lesz, mármint olyan akkor most elmegyek futni típusú időjárás, akkor tényleg igyekezni fogok. Nyáron pedig mindent megmozgatunk, amit csak lehet, ugyanis kitűztük célnak a félmaratont, és ha már kitaláltuk, akkor miért ne?

Ha menni fog, ha jók leszünk, és már valóban távnak nevezhető utakat futunk, akkor meglepjük magunkat futós cuccokkal. Ez lesz a nyereményünk, ha minden igaz.
Már tavaly is szerettünk volna önvédelmi órákat venni, de mivel a krav maga edzés megszűnt Szolnokon, meg amúgy is brutális ára volt, nem jött össze. Remélem, ebben az évben sikerül eredményesebb produkciót összehoznunk, és ha már nem krav magát, valami mást kipróbálni. Én például most szívesen judoznék, de ez valószínűleg még a nagy rajongásom utóhatása. Bár, ha jobban belegondolok, alapjában véve tetszik az egész, szóval ha lenne lehetőségem, kipróbálnám. Még akkor is, ha rettegek tőle, hogy engem úgy odavágjanak a földhöz. Tuti, hogy élvezném.
Ha pedig a verekedés nem jön össze, akkor bármilyen sport. A lényeg, hogy legalább nyáron csináljak valamit. Suliidőben megelégszem a hétvégi konditeremmel, meg az itthoni tornáimmal, de a következő nagy szünetben a sok-sok tervem mellett végre tényleg szeretnék kipróbálni valamit.
Ebben az évben körbebringázunk egy tavat. Már rég óta tervezzük, és ha minden igaz, most meg is tesszük. Annyira klassznak tűnik, és borzasztóan kíváncsi vagyok rá, milyen lesz, szóval remélem, összejön.

 

Ezen a nyáron lesz munkám. Nem véletlen a kijelendő mód, addig nem nyugszom, amíg nincs normális diákmunkám. Júniusban betöltöm a 18-at, szóval elvileg ebben az évben nem lesz olyan nagy küzdelmem, mint tavaly. Na meg persze nem lesz olyan eredménytelen. Mindenesetre nem bízzuk a véletlenre, februárban el kell intézni a dolgot, hogy mindenképp összejöjjön, és olyan helyre kerülhessek be, ahová szeretnék.

A tanulás terén nem várok magamtól sokkal többet, azt hiszem, nagyjábl elég, ha tartom ezt a mostani szintet. Ebben az első félévben tényleg rendesen csináltam a dolgokat, néhány apróságot leszámítva, természetesen, de senki sem tökéletes. Folytatom így, ha kell, egy kicsit még húzok rajta, de úgy gondolom, ennek elégnek kell lennie.
Szeretnék ebben az évben is sok könyvet elolvasni. Nekem mindegy, hogy milyen témájúak, komolyabb, vagy kevésbé, valósághű, vagy inkább a talajtól elrugaszkodott. A lényeg, hogy pontosan úgy raboljon el a világtól, mint a tavalyiak. Akkor nem lesz okom panaszkodni.

 

 

Helyrerakom a hajszínem. Most éppen nem tartom totális katasztrófának, de azért csak rá kell nézni, és lejön, hogy ez bizony nincs rendben így. Kicsit még pihentetem, mondjuk márciusig, aztán elmegyek a fodrászhoz, és megcsináltatom. Ja, és növesztem, mivel hihetetlen, de november végére nekem bizony hosszú haj kell.
A nyáron szeretném kicsit bővíteni a lányos cuccaimat, és beszerezni néhány sminkcuccot, körömlakkot, esetleg még egy klassz parfümöt. Hiszem, hogy mindezt anélkül is meg lehet csinálni, hogy mű legyen egy lány. Vannak szép színek, a visszafogottsággal is lehet játszani, és bizonyos alkalmakra kicsit merészebb dolgot is ki lehet hozni magunkból anélkül, hogy túlzásokba esnénk.

 

 

Ideje kitalálni, mi is a stílusunk. Egyszer, ha lesz időm, nekiülök, és szétnézek, összeszedem az olyan cuccokat, amiket bármikor, meg az olyanokat, ami néha, és csinálok egy soha listát is. Idén talán megtaláljuk, mi is a mi valódi stílusunk. Nem tudom, az én részem mennyire lesz bonyolult eset. Néha megcsap az ihlet, és kedvet kapok valami változáshoz, de úgy érzem, nem vagyok reménytelen.

 

 

Jó lenne, ha ebben az évben is eljutnánk néhányszor színházba, megnézhetnénk néhány klassz darabot, vagy csak kirándulnánk valamerre. Tavaly voltunk néhányszor, remélem, tartjuk a szintet. Azt azért nem mondom, hogy emeljük, mert szeptemberben kezdődik a végzős év, és az aztán nem lesz piskóta.
Jó lenne kicsit többször járni moziba, de ez nem csak tőlünk és a kedvünktől függ, hanem attól is, milyen filmeket hoznak le, és mivel mostanság a legtöbb olyan alkotás, amire szívesen beültünk volna, nem elérhető a közelben, kicsit haragszom a cinemacityre. Azért remélem ebben az évben is olyan jó filmek érkeznek, mint eddig, és nagyokat fogunk nevetni, vagy éppen sírni.

 

(Annyira király ez a kép)

 

Bőven lesz mit csinálnom idén, remélem, nagy része megvalósul, és ami nem, az majd jövőre. Mindenesetre, érdekes, tartalmas 365 nap, vagyis mostmár csak 361 áll előttem, előttünk. Hajtás a pontvivő jegyekért, kirándulás, ballagtatás, remélhetőleg totálisan kihasznált nyár, boldogság, talán egy kis tapasztalatszerzés, kicsit élénkebb élet, végzős év megkezdése, még egy kör OKTV, érettségire készülés, szalagtűző, szalagavató bál. Na meg aztán vannak olyan dolgok, amiről én nem, csak a jövő tud...
Mindenesetre, ennyi fontos és kevésbé fontos dolog mellett, ennyi esemény között szeretnék megmaradni hasonlónak, mint amilyen most vagyok. Úgy érzem, már nem sok választ el attól, hogy tudjam, ki is lennék, és ha sikerülne tényleg rátalálnom önmagamra, nagyon boldog lennék, mert azt hiszem, ez a mostani elképzelésem tetszik nekem. És ugyebár ez a lényeg, nem igaz?

 

 

Biztos, hogy egy csomó dolgot kihagytam, és ha megosztom a bejegyzést, sorra fognak eszembe jutni, de azt hiszem, ezek voltak a legfontosabbak. ha új eleme érzeik a listának, úgyis megosztom majd veletek. Szóval... hajrá, 2014!
 

Challenge accepted!

 

xoxo, Emmlyl

 

 

Már január harmadika van, és én még nem kívántam nektek boldog új évet, szóval itt az ideje, hogy megtegyem.

Eredetileg úgy terveztem, hogy írni fogok egy évösszegzőt. Korábban is csináltam már ilyet, és akkor nagyon tetszett, de most úgy döntöttem, másképp csinálom. Őszintén szólva elég bonyolult év van mögöttem, és nekem alapjában véve nehéz magam mögött hagyni a múltat, így aztán ha nem akarok egész éjszaka a történteken gondolkodni, nem tanácsos előrángatni azokat az emlékeimet, amiket bepakoltam a dobozomba, és levettem a mindennapos „ezt gondold át” listámról. Persze ez nem azt jelenti, hogy borzasztóan szomorú 365 nap van a hátam mögött. Egyáltalán nem. Sikerült helyre hoznunk olyan dolgokat, amiknek elvesztésétől még akkor is rettegtem év elején, ha éreztem, hogy egyszerűen nem történhet meg.  Valami megváltozott, valami más lett, én is más lettem, és ez így furcsa volt, de hozzászoktam. Rengeteget nevettem, mint mindig, sokat olvastam és ráléptem az életmódváltás hosszú, kanyargós útjára.

A múltkor nézegettem a képeinket, és miután perceken keresztül nevetgéltem, azt találtam ki, hogy hónapokra bontott mese helyett inkább hozok néhány fotót, és leírom, mi az, amire publikusan emlékszem 2013-ból. A többi esemény az enyém és a barátaimé. Vannak dolgok, amikről csak bizonyos személyeknek kell tudniuk, és akad kevéske olyan is, amiről mondjuk csak nekem, mivel annyira bonyolult, hogy nem igazán lehet csak úgy elmondani. Már ha egyáltalán lehetséges.

Elsőnek ezt a februári képet hoztam. Ahhoz képest, régen mennyi fotót csináltunk, tizedikre valahogy alábbhagyott ez a hagyományunk, így aztán egy kósza lyukasórában rávetettük magunkat a kamera alkalmazásra, és perceken keresztül szórakoztunk vele. Igazából vannak katasztrofális képeink arról a napról, de valahogy mégis mindet imádom. (Amúgy érdemes figyelni a képeken az arcokat, mert ha nem is mindegyiken, néhányon biztosan látszódni fog a nagy fogadalmakból következő változás, ahogy haladunk előre az időben.)

Ezek a képek szintén februáriak. Valahogy sikerült klasszul begöndörítenem a hajam (akkor legalábbis így gondoltam), és ezért délután csináltam néhány fotót az utókornak. Amint látjátok, itt még frufrum volt. Többé nem lesz.

Valamikor március elején pedig szemüveges lettem. Ez ilyen alkalmi dolog, nem kell mindig hordanom, de volt egy időszak, amikor egészen sokszor viseltem, mivel nagyon tetszett. Amúgy furcsa dolog ez. Néha úgy érzem jól áll, néha pedig határozottan nem illik hozzám. A mi kapcsolatunk abszolút se veled, se nélküled.

Ez a kép határozottan nem előnyös, de azért megmutatom, mert az egyik kedvenc könyvem megjelenésén készült, ahová Abus vitt el, névnapi ajándékként. Amúgy ez szombaton készült, a két kötet összesen durván 800 oldal, és hétfőn kémia megyei versenyem volt. Vasárnap nem feküdtem le addig, míg be nem fejeztem. Hupsz.

A tavaszi szünetben volt nálunk Miko. Igen, akkor még ettem pizzát, és még mindig megvolt a frufrum. Addigra megkaptam a laptopom, és rengeteg, mondom rengeteg képet csináltunk. Amúgy egyáltalán nem vagyunk egoisták, ez csak ilyen jó móka, sok nevetéssel, meg minden. Általában megismételjük, ha együtt vagyunk.

Az előbbi képet csak azért teszem be, mert egy fizika dolgozat előtt csináltam, reggel, mivel úgy éreztem, jól áll a hajam. Amúgy nem csak a teszt, de a napom is eszméletlenül jól  sikerült, ahogy emlékszem, legszívesebben egész délután ugráltam volna, de mivel (talán) nem vagyok hivatalosan őrült, csak gyorsan szaladtam egy kört a lakásban, meg táncoltam pár percet a szobámban levezetésképp.

Osztálykirándulás. Azt hiszem, jobban élveztem mint a kilencedikeset, de igazából mindkettő tetszett a maga módján. Jól éreztük magunkat, sokat nevettünk, ettünk, meg minden.

Az osztályfényképezés napján csináltuk ezt a fotót. Ez volt a hivatalos nézd meg a lábam most és pár hónap múlva képem. Na, majd meglátjuk… Májusban hozok egy képet a lábamról, hogy összehasonlítsátok, egy év alatt mire jutottam.

A szülinapom előtt megkaptam az első bemosómat, mivel borzasztóan szerettem volna vörös hajú lenni, és sikerült alkut kötnöm anyuval. Mindketten jól jártunk vele. Szóval, ez ilyen szép, Ariel típusú fizikai színező volt, amit a nagy napom előtti vasárnapon használtunk.

Ez pedig a nagy nap. Minden vágyam volt egy mekis pite, mivel az a kedvencem, és titkon gyertyákról is álmodtam. Abus valóra váltotta.

Ez lenne itt a hajam, bár ez gondolom leesett.

Az évzáró után csináltuk ezt a képet. Akkor volt a Tiszavirág fesztivál, és miután megkaptuk a bizit, elmentünk szétnézni az árusok között, miközben limonádét iszogattunk.

A Tiszavirág fesztiválon Budapest bár koncerten voltunk. Nagyon-nagyon tetszett! Még mielőtt vége lett volna, viharjelentés érkezett, és olyan zuhé kerekedett, hogy nem tudtam hazamenni. Öt másodperc alatt eláztunk, nem lehetett kilátni a kocsi ablakán, és félelmetes jégeső esett. Hatalmas vihar volt, de mi nagyon jót Scrabble-öztünk Abuséknál, miközben gumicukrot eszegettünk.

A következő képek szintén júniusban készültek. Fruzsi töltött nálunk néhány napot, vele is szórakoztunk, és fotózgattunk. Nem tudom mennyi jégkását nyeltünk be egy hét alatt, de legyen elég annyi, hogy nem keveset.

Júliusban tartós festékkel is festettünk, és ilyen szép vörös hajam lett. Igaz, nem ez volt a legjobb, de határozott második szerintem.

Valamikor augusztusban szórakoztam. Ezt csak azért hozom, hogy a minimálisan fellelhető változások érzékelhetőek egyenek.
A következő képhez előre írok, hogy mindenkit felkészítsek a látványra. Mielőtt elindultunk a nyaralásra, begöndörítettem a hajam. Szivaccsal. Persze egy nappal korábban, hogy aludjak vele indulás előtt, de azért az eredeti műről is van képem, és most be fogom szúrni, hogy kicsit égessem magam.

Ez pedig a nyaraláson készült. Balatonföldváron voltunk, és attól eltekintve, hogy a szüleim folyton zaklattak a kaja miatt, nagyon jól éreztük magunkat. Amúgy meg egy csomó kürtöskalácsot ettünk (félretettem a diétát), szóval nem értettem, miért tartott apu fényevőnek. Na, mindegy, a lényeg, hogy klassz volt.

Ezt augusztus 19-én csináltam. Nálunk ezen a napon rendezik le az állami ünnepet, szóval minden évben kétszer nézhetek augusztusban tűzijátékot. El vagyok kényeztetve.

Ez pedig augusztus 20. Abussal bementünk a városba, sétálgattunk, meg minden. Annyira nagyon nem találtuk a helyünket, de ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Igaz, nekem jobban tetszett, amikor a parton lőtték a tűzijátékot, de mivel ott most minden fel volt túrva, a központban csinálták. Így is egész jó volt.

 Szeptemberben Mikoval.

Halloween.

Aztán, itt a bécsi kirándulás…

Karácsony…

Összességében egész jó évet zártam. Szinte minden volt benne, nagy nevetések, mélypontok, klassz napok, meg szenvedősek is, akarat, kitartás, túljutás, álmodozás, tervezés, határozottság. Klassz kirándulások, állatkertbe, Pestre, Szegedre, ide-oda. Mozi, kávézások, klassz könyvek, még jobb zenék, és valahogy még a sorozatokkal is kapcsolatba kerültem.

xoxo, Emmlyl

“I know better than anyone that every single day is a war for you, and every moment is a struggle, so how can I lean on you? How can I ask you to protect me too? I’m going to become someone that you can lean on. I’m going to become stronger. So I can protect you.”

A hét elején megnéztem a The Heirst, és miután csütörtökön befezejtem, egyszerűen nem bírtam megfeledkezni róla, így aztán úgy döntöttem, keresek valami mást. Nagy harcok árán találtan rá véletlenül a City Hunterre, amiben szintén Lee Min Ho a főszereplő. Úgy döntöttem, adok neki egy esély, ha már az előző három próbálkozásom nem jött be, és egyik sorozat se fogott meg annyira. Pénteken este néztem meg az első részt, és most fejeztem be. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy normálisan ki tudom fejezni a gondolataimat, mégis leültem megírni róla a bejegyzésemet, mert olyan nagy hatása volt, hogy egyszerűen muszáj most megtennem.

Annak ellenére, hogy nem szeretem a fullasztóan nyálas love storykat, régi filmes múltamban, amikor még néha-néha leültem a képernyő elé, legfőképp ilyen kategóriába tartozó alkotásokkal múlattam az időmet. Szeretem az aranyos történeteket, meg minden, de nem bírom a nagy, túljátszott drámákat, így például sok délutáni műsorsávban közvetített sorozatot képtelen lennék megnézni. Amúgy sem nézek tévét, szóval alapból ki van zárva, hogy lássam őket. Ezek a koreai doramák, mármint amiket láttam, pont jók nekem arra, hogy nevessek rajtuk, meg szenvedjek egy kicsit, miközben nézem, ahogy bénáznak. Tetszenek, mert amúgy annak ellenére, hogy bizonyos esetekben felfedezhető néhány sablonos szál, valahogy mégis különbözőek. Valószínűleg azért érzem így, mert még nem láttam túl sokat, ráadásul most éppen borzasztóan elfogult hangulatomban vagyok, de szerintem nem baj.  Szóval a bejegyzésem témája a City Hunter, amit csak az ajánlója alapján nem biztos, hogy megnéztem volna a nemrég befejezett cukormázas, gimnazisták elit és kevésbé elit életét bemutató, részvényekkel szenvedő sorozat után. Nem azért, mert rossznak tartottam, egyszerűen csak a témája mellett, mivel akciósorozat, teli verekedéssel meg politizálással. Igazság szerint az előzőhöz hasonlót szerettem volna. Olyat kerestem, ami haonsló korúakról szól, amiben mondjuk sok a zene, vagy szokás szerint butus, béna, esetleg anyagi gondokkal küzdő főszereplő lány van, aki természetesen csodálatos módon belebotlik az okos, piszkosul gazdag, arrogáns seggfejbe. Ennek ellenére, miután láttam egy mustsee feliratot a City Hunter mellett, és rajta volt Lee Min Ho listáján, kipróbáltam.

Azt olvastam, kell néhány rész, hogy el lehessen dönteni, melyik kategóriába sorolhatjuk be az adott sorozatot, de nem sikerül kivárnom az ötödiket, már valahol a második és a harmadik között beleszerettem. Persze ehhez nagyon sokat hozzátettek a drága főszereplő felcseperedéséről szóló részek, amikor mondjuk a 17 éves fiú verekedett, vagy évekkel később megjelent a reptéren, hogy megkezdje a nagy bosszút. Pláne miután rájöttem, hogy ez a srác tulajdonképpen akkor is jól néz ki, ha szakadt póló van rajta, kócos, hosszú hajjal, és akkor is, ha baromi menő bőrszerkóba bújtatják és csúcstechnológiás kütyükkel bíbelődik, miközben egy kontra hetvenezer fős összecsapásban mindenkit leüt egy bunkósbottal. Gyorsan leírom, hogy nagyon tetszett a sorozat, és azt is, hogy ha jó doramát akarsz nézni, mindenképpen muszáj rákeresned, viszont tovább olvasnod itt ez esetben nem szabad, mert képtelen vagyok SPOILER nélkül leírni a véleményem. Mivel sok szál van, és lehetetlen mindenről megosztanom a véleményemet, annyira szűkszavú leszek, amennyire csak tudok.

A sorozat arányaival szeretném kezdeni, mert szerintem ez nagyon fontos. Teljes mértékben, mind a 20 részben tartotta magát az akció besoroláshoz, nem esett át a romantikus kategóriába. Egészséges mértéken belül maradt a szerelmes jelenetek száma, és mindvégig a kiindulási vegyület maradt a középpontban. Ez szerintem mindenképpen jó pont. Főleg, ha hozzáteszem, hogy ettől csak még jobb lett az egész, pedig én aztán, ha ilyet nézek, általában ki vagyok éhezve egy kis csöpögő kínlódásra. Voltak benne váratlan fordulatok, meg olyanok is, amikre számítottam. A karakterek jól el lettek találva, hirtelen nem is tudok olyat mondani, akit kifejezetten elrontottak volna. Lee Yoon-Sung különösen klassz lett, és szerintem az alakítás is fergeteges volt. Bár, azért a nagy áradozások közepette megemlítem, hogy volt olyan jelenet, ahol legszívesebben fejbe vágtam volna, miután ezredjére mondta, hogy „menj el, mert miattam csak veszélybe kerülsz”. Utálom az ilyet, de komolyan. Még akkor is, ha jobban belegondolva, totálisan érthető a gondolkodása. Nekem ez egyszerűen agyhalál.

Nana végig szimpatikus volt, tetszett, hogy nem trappolt el sértődötten minden harmincadik percben, vagy hogy nem kínlódott egyfolytában, és nem mondta azt, hogy utállak, csak azért, mert megkérték rá, vagy esetleg, ebben az esetben ugye, megfenyegették. Kíváncsi voltam, hogy fog alakulni közöttük a szerelmi szál, és őszintén szólva tetszett, hogy nem olyan vak ló a szakadékba stílusban történt a dolog. Továbbá azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy nem futott el rögtön, amikor megtudta, ki is az a City Hunter, sőt, nem fordított neki hátat, és még a szüleivel kapcsolatos dolgok titokban tartása miatt se dobta hátra a haját, hogy stílusosan távozva játssza a dühös, becsapott ártatlant. Szerettem az őszinteségét, a kitartását, meg úgy összességében mindent.

Kim Young-Joo. Nos, be kell vallanom, hogy körülbelül 13 részen keresztül abszolút nem szerettem, de ilyen mindig van. Olyan viszont ritkán, hogy ez visszájára fordul. Nem mondom, hogy nagyon mélyen a szívembe zártam, de azért mindenképpen pozitív gondolataim lettek róla, így a vége felé. Örültem, hogy így rendezték a dolgaikat Yoon-Sunggal, és nem csak önfejűen rivalizáltak, de egymás karjaiba omlást se láttam. Pont jól megoldották, bár, hozzáteszem, nagyon szomorú voltam, hogy így alakultak Young-Joo dolgai.

Jin-Pyo elég bonyolult helyzet… Igazából annak ellenére, hogy valahol érthető, miért csinálja azt, amit, egyszerűen nem fogtam fel, miért éri meg neki. Bár, miután minden kiderült, világosabb lett a dolog, főleg az apákkal kapcsolatos infók után. Nem lett volna ez olyan hatásos, olyan jó, ha nem ilyen kemény karakter, de azért néha kupán vágtam volna a „fia” miatt.

Az elnököt kifejezetten kedveltem, annak ellenére, amit tett. Mondjuk, olyan csomagolásban kaptuk meg a tudnivalókat, hogy ne legyen első számú bűnbak a szemünkben, számomra alapjáraton szimpatikus volt. Yoon-Sung anyja kicsit semleges maradt nekem. Örültem, hogy életben maradt, bár amikor kiderült, hogy nem hal meg, még csak gondolni se gondoltam, milyen események jönnek még vele kapcsolatban. Azért ez elég nagy meglepetés volt abban a percben, amikor rájöttem.
A mellék szerelmi szál aranyos volt, bár ez a pasi elég béna volt, és a lány egyfolytában azt hitte, hogy majd ő és Yoon-Sung… Azért örültem, hogy összejött nekik, így a végére.

Összességében az egész klassz volt, szépen haladt előre, valami titokzatos ok folytán odavoltam a verekedős jelenetekért (vajon miért?), és nem untam a politizálást, ami azért nagy csoda részemről. Az akciót bírom, de a minisztereket… áh, az nem igazán az én stílusom, azt hiszem. Néhány kellemes csalódást okozó kivételt leszámítva, természetesen. Tetszettek a romantikusabb részek is, bár a vége felé kicsit mérges voltam, hogy folyton csak visszaemlékeztek, mit csináltak az első 13 részben, ahelyett, hogy megismételték volna. Na, mindegy.
Ezek a politikusok, ez a sok korrupt dolog… Elég szörnyű ez így, főleg az 1983-as dolgokat figyelembe véve. Borzasztó, micsoda hazug szereplők voltak ezek, és mennyi mindent megtettek a pénzért, amiből amúgy annyi van nekik, hogy szerintem el se lehetne költeni. Fel nem fogom, hogy lehet valaki ennyire önző, ennyire könyörtelen. Igaz, ez fikció, de azért gyanítom, sajnos a valóságban is akad ilyesmi, még ha nem is pontosan ilyen formában…

És a vége… Egyszerűen csodálatos. Mindenre számítottam, esküszöm, mindenre, de erre nem! Egyáltalán. Inkább nem próbálom meg leírni, mert kizárt, hogy normális, érthető mondatokat pötyögjek be, de a szótlanságom szerintem nagyon is jól kifejezi, mennyire tetszett. Igazából tíz percig kiabáltam a laptopommal, szóval csak remélni merem, hogy senki nem hallotta, mert azért az elég ciki lenne. Nagyon eltalálták...

Zene. Imádtam a zenéket, leszámítva egyet, de azt is csak azért nem csíptem, mert ha meghallottam, tudtam, hogy most baj lesz. Amúgy tényleg nagyon ott voltak.

A felét se írtam le annak, amit gondoltam, és bár égek a vágytól, a bejegyzésem klassz kinézete miatt nem teszek be több képet, pedig annyit tudnék még! Yoon-Sung harcol… aztán megint… aztán megint… aztán csak úgy. Á, kicsit beködösült az agyam, szóval megyek, ideje kitisztítani.

xoxo, Emmlyl

"Don't be anywhere where i can't see you!"

A gimi előtti nyáron találkoztam az első koreai sorozatommal, a tökéletes beugróval, amely miatt érdekelni kezdett a többi is. Mikonál voltunk, aki felhozta, hogy nézhetnénk valamit, amit még a ballagásunk után töltött le. Mivel korábban nem igazán láttam ilyesmit, először furcsa volt, de közben tetszett, és érdekesnek találtam. Másfél nap alatt lehúztunk egy 16 órás sorozatot, úgy, hogy közben aludtunk, és sportszeletet is csináltunk.

A történet egy apácának készülő lányról szól, akit az ikertestvére menedzsere felkeres, hogy ugorjon be a fiú helyére egy kis időre, mivel helyet kapott egy nagyon híres, borzasztóan menő bandában, de kórházba került, és nem jöhet haza Amerikából. Go Mi Nyu bevállalja a dolgot, hogy kisegítse a testvérét: végül egy teljes hónapra a bőrébe bújik. Eredetileg csak hárman tudnak a dologról, de ahogy haladunk előre, egyre többen jönnek rá a valóságra. Természetesen a fiúbanda mindhárom tagja beleszeret Mi Nyuba, amit mindhárman másképpen mutatnak ki. Shin Woo a reménytelen szerelmes, Tae Kyung az önző, gonoszkodó alak, aki azt hiszi, hogy Shin Woo tetszik Mi Nyunak, Jeremy pedig a cuki fiú, aki mind közül a legviccesebb, mivel ő jön rá legkésőbb a helycserére, és egy ideig abban a hitben él, hogy ő bizony egy fiúba lett szerelmes. Nagyon aranyos volt, főleg, amikor rájött, hogy szíve választottja valójában az ellenkező nem embere.
Összességében nem egy bonyolult történet, és erősen meseszagú, de én szeretem az ilyen egyszerű dolgokat, még akkor is, ha vannak benne kis túlzások.

Amikor az első részben feltűnt Hwang Tae Kyung, borzasztóan ellenszenves volt. Furcsán nézett ki, mogorvának találtam, és úgy összességében negatív gondolatokat keltett bennem. Szóval, ez nem volt olyan szerelem első látásra dolog, de az érzéseim folyamatosan fejlődtek, és a sorozat végére úgy belehabarodtam ebbe a bolondba, hogy azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány… Szerintem ő a legjobb karakter az egész sorozatban, és ezt nem csak az elfogultságom mondatja velem.
Go Mi Nyu is nagyon klassz szereplő, aranyos, szerethető, és bár sokak számára lehet, hogy túlságosan naiv meg butuska tudott lenni, én imádtam. Még akkor is, ha voltak olyan idők, amikor legszívesebben fejbe kólintottam volna, hogy ’Hé, hát nem látod mi van???” Jeremy borzasztóan imádnivaló, főleg a dala, amit a rádióba énekel. Igaz, a bilifrizura kicsit furcsa, és akárhányszor látom, olyan kis ovis képet fest vele, valószínűleg ez lehetett a cél. Shin Woo gitáros megmozdulása is megolvasztotta a szívemet, de nekem sosem volt annyira forró, mint Tae Kyung. Még akkor sem, ha valahol mélyen egy hangocska azt suttogta, hogy jobban megérdemelné a lányt.

Kedvenc(ek):

• 8. rész, klippforgatás, az a bizonyos mosoly...
• Mi Nyu bénázik, és szemébe megy a krém, így Tae Kyungnak kell vezetgetnie
• Mi Nyu beteg, Tae Kyung ápolja
• Csillagos csók. Ha valaki esetleg szeretne nekem mutatni néhány csillagot a jövőben, és ezt ilyen formában tenné, borzasztóan boldoggá tenne. Mellesleg, ha lehet, kérnék hozzá egy defibrillátort is, de legalább egy jó kardiológust. Monduk, ha nincs, sebaj, nélküle is bevállalom.
• Rajongói teszt és találkozó
• Tae Kyung a tanyán :D

Az imádott szereplő: Tae Kyung, de ez gondolom, már leesett. Szeretem, amikor nem lóg a szemébe a haja, és normálisan van felöltöztetve. Szeretem, amikor mosolyog, mert olyan rettentően aranyos tud lenni, hogy nekem is mosolyognom kell. Szeretem, hogy szereti Mi Nyut, és bár ennek ki(nem)mutatására néha idegesítőek a módszerei, valahol mégis nagyon klassz.

Akit nem csíptem: Yu Hee-Yi. Se az elején, se a közepén, se a végén. Ez van…

Zene: Szerintem nagyon el lett találva. Szinte minden dalt megszerettem, néhányat rögtön elsőre. Klassz énekesek, szép hangzás és jó, esetenként gyönyörű szövegek. Imádtam.

Összességében igazán jó sorozatnak tartom, és bátran ajánlom azoknak, akik szeretnének megfeledkezni picit a világról. Én nagyon örülök, hogy láttam, és ha elkap a keleti láz, manapság is előfordul, hogy nosztalgiázok kicsit a kedvenc részeimből.

xoxo, Emmlyl

Idén minden téren rendhagyó karácsonyom volt, de ez szerencsére többnyire pozitív értelmű. Én, személy szerint imádom ezt az ünnepet, még akkor is, ha az elmúlt években totálisan átértékelődött a legtöbb ember számára. Borzasztóan közhelyes lenne, ha elkezdeném ecsetelni, hogy a karácsony lényege nem ez meg az, hanem ez meg az, szóval inkább neki se kezdek. Lehetetlen lenne úgy megfogalmazni, hogy az mindenkinek megfeleljen, mindenkire igaz legyen, és mindenki úgy érezze: ez az. Azt viszont el tudom mondani, nekem mi jut eszembe a karácsonyról.

 

Először is, akármennyire is a szeretetre meg a családra fókuszálok, valamiért mindig egy asztal ugrik be először, ami dugig meg van pakolva kajával. Sós, édes… sósédes. Ez biztosan valami pszichológiai dolog, a fejem már előre felkészít a nagymennyiségű befogadásra, nehogy sokkot kapjak, vagy ilyesmi. Aztán, amint piruló arccal elhessegetem a terülj-terülj asztalkámat, csomagolni kezdek. Imádok ajándékot adni, számomra ez sokkal izgalmasabb, mint kapni. Persze azt is szeretem, hülye, aki nem, meg lehet hazug is; de kitalálni, hogy mivel lepjem meg a szeretteimet, olyan ajándékot adni, ami valóban örömet szerez nekik, megpróbálni kihozni a helyzetből a legtöbbet… Ez fenomenális. Egyszerűen szeretem nézni, ahogy letépik az ajándékaimról a gondosan kiválasztott, totál cuki csomagolópapíromat, amellyel amúgy valószínűleg hosszú küzdelmet folytattam, mire megegyeztük, hogy úgy álljon, ahogy. Ilyenkor a legtöbb rokonnal találkozik az ember, és ez szerintem nagyon klassz. Igaz, az én családomban már közel sincsenek annyian a karácsonyfa körül, mint 5-6 évvel ezelőtt, de a hagyományok változnak, és akik igazán számítanak, mindig itt lesznek. A többiek pedig megmaradnak emléknek, még akkor is, ha néha jólesne visszahozni kicsit a régi perceket. Jobb ez így, úgy sem nem lenne ugyanolyan, mivel az emberek változnak, és akármennyire is szeretem őket, vannak dolgok, amelyek miatt egyszerűen már másként élnek a szememben.

Szóval, miután szerettem, csomagoltam, találkoztam és nem utolsó sorban ettem, kinézek az ablakon… és ott van az a csodálatos hó. Az a fehér, az a csillogó, az a piszok kis gazfickó, aki idén nem látogatott meg. Pedig én bizony nem hagyom, hogy ő is szakítson velem! Jövőre találkozunk, nem lesz bújócska, hé! Ez lenne az egyes számú rendhagyó dolog. Mondjuk, az igaz, hogy ha mérlegelném a fehér VS nemfehér (?) karácsonyaimat, akkor  nem lenne túl nagy különbség az arányok között, de hogy a nap is süssön, és ilyen meleg legyen! Bosszantó…

Aztán, idén kipróbáltam valami újat. Anyu és Apu is dolgozott 24-én, és mivel nekem van a világon a legeslegjobb barátnőm, nem voltam egyedül egész nap.

A karácsony első, számomra legfontosabb napját náluk töltöttem, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Minden családban vannak hagyományok, és most találkozhattam néhány újdonsággal, amikről még nem hallottam, de nagyon tetszenek, és a jövőben szeretném majd az én családomban is azzá változtatni. Először is, ebéd előtt mézbe mártott almát, diót és fokhagymát ettünk, bár én nem voltam elég bátor a fokhagymához, és azt kihagytam, na de majd jövőre. Nagyon finom levest, és mákos gubát ettünk, aztán pihentünk, kávéztunk, sütit ettünk, fát díszítettünk, nevettünk, ajándékoztunk. Nagyon szép nap volt.

Estére pedig keresztanyumékhoz  kaptunk vacsorameghívást, szóval még egy adagot adtam a hasamnak, ha már lúd, legyen kövér alapon. Másnap mamáméknál ünnepeltünk, megint csak teleettem magam, szokás szerint beszélgettünk, filmet néztünk, pihentünk. Amikor hazaértünk, nem volt szívem megint kihagyni a tornát (24-én lecsaltam egyet, mert nagyon fáradt voltam), úgyhogy nekiálltam a szobámban bedobozolt könyvek (átrendeztem a szobámat) között ugrálni, futkosni, fekvőtámaszozni. 

Idén, mivel anyu keményen benne van a vizsgaidőszakban, hétfőre megkaptam a konyhát, és kiélhettem a gasztronómiai kreativitásom egy picinyke szeletét. Csináltam kókusztekercset, szerb színű töltelékkel, és banános csokival, megpróbálkoztam egy sajttorta elkészítésével, ami szerintem sütés előtt finomabb volt, mint utána, krumplit sütöttem, illetve összedobtam egy totálisan az én fejemből kipattant, amúgy már biztosan valaki más által is kitalált csirkemellet, amibe olyan ennek jó íze van együtt alapon dobáltam az összetevőket: csirkemell, ananász, narancs, sajtkrém, saláta… és még narancslével meglocsolva. Már nem azért, de szerintem nagyon fincsi lett. Ebben amúgy lehet, hogy benne van a nagy lelkesedésem is, ami ráragadhatott az ízlelőbimbóimra a nagy munka közepén, de nem probléma.

Azért az ünnep az ünnep, és van, ami sosem fog változni, hála az égnek. Mindegy, hogy hol vagy… kivel vagy… biztos, hogy szeretni fogsz, biztos, hogy mosolyogsz majd és az is biztos, hogy benyelsz minimum fél rúd bejglit.

xoxo, Emmlyl