"Mily boldog az, ki feddhetetlen.
A világ is feledi, ki elfeledte már.
Egy makulátlan elme örök ragyogása!
Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra."

Imádom Jim Carrey-t. Szeretem Kate Winsletet. (És amúgy Mark Ruffalo-t is csípem, de itt most ő annyira nem fontos, szóval ezt csak úgy mellékesen mondom.) Gondolkodtam, mi lehetne az első filmem a listámon, és végül erre jutottam. Viaskodtam, hogy az Egy csodálatos elme vagy az Egy makuláslan elme örök ragyogása legyen, mert az egyiket amúgy már láttam, a másikról meg hallottam valamit. Aztán elkezdtem ezt, és kiderült, hogy valójában ez a másik. Mellesleg volt egy ilyen megérzésem, ugyanis az elmúlt héten elég sokat nosztalgiáztam LL környéken, és Reni is hasonlóképp szereti a főszereplőt, meg írt arról a bögréről is... Na, mindegy.
Szóval megnéztem a filmet. Kicsit tartottam tőle, hogy nem bírom majd végig (nem vagyok jó filmnézésből), ezért hoztam magamnak írogatni valót, hogy ne egyek, mert az mégiscsak rosszabb. Végül feladtam a franciát (gőzöm sincs, miért pont ezt választottam), és csak a filmre figyeltem. Végig. És azt kell mondjam, nagyon tetszett. Úgy összességében, a maga elvontságával, különlegességével. Télen talán hangulatosabb lett volna, mert rövidnadrágban, az ablakon beszűrődő napfénnyel meg egy hatalmas pohár vízzel kissé ironikusnak éreztem a hóesést. 

Joel (Jim Carrey) döbbenten fedezi fel, hogy barátnője, Clementine (Kate Winslet) kitöröltette az emlékezetéből eseménydús kapcsolatuk minden emlékét. Kétségbeesésében ő is felveszi a kapcsolatot az eljárás feltalálójával, Dr. Howard Mierzwiakkal (Tom Wilkinson), hogy kitöröltesse a lányt a saját emlékezetéből. De ahogy Joel emlékei fokozatosan eltűnnek, úgy ébred rá újra a Clementine iránti szerelmére. Agya rejtett zugainak mélyéről olyan erők működnek, amelyek megpróbálják megakadályozni az eljárás sikerét. Ahogy Dr. Mierzwiak és munkatársai (Kirsten Dunst, Mark Ruffalo, Elijah Wood) szinte űzik-hajtják Joel-t saját emlékeinek útvesztőjén át, világossá válik, hogy Joel egész egyszerűen nem tudja Clementine-t kiverni a fejéből.

A feledésen át bemutatott kapcsolat. Visszafelé haladunk, de közben mégsem igazán, és könnyen belezavarodhatunk, hogy hol is tartunk éppen, de pontosan ez az, amiért ilyen jó ez a film. Felejteni bonyolult dolog. Néha magától megtörténik, néha meg az istennek se akar kimenni a fejünkből az az átkozott dolog. Velem is megtörtént már, és akkor megkérdeztem valakit, mit gondol erről. Talán mert számított a véleménye. Vagy mert akkor éppen ő volt az egyetlen, akitől megkérdezhettem. És megválaszolta. És igaza volt. Sőt, még most is igaza van, már ha így gondolja még. Nem mondom el, mit mondott, mert csak én tudom, meg ő, de ő nem tudja, hogy én tudom. Ez ilyen bonyolult szotri. Legyen elég annyi, hogy nagyon meg kell gondolni, kit szeretnénk tényleg elfelejteni, és hogy egyáltalán lehetséges-e. Mert amúgy lehet, hogy nem. De néha mégis sikerül. 

Egyébként nagyon bírom Clementine-t. Tetszik, hogy ilyen spontán, összevissza, és csapongó, bár néha mintha túlzásba esne. És imádtam a haját. Szerintem a kék volt a legjobb (egyébként néha csak a hajszíne alapján tudtam, hogy hol is tartunk épp), de a zöld is nagyon jól állt neki. A... neonnarancssárga, vagy mi pedig... hát, akármennyire is extra volt az unalmas barnához képest, azért egy kék meg egy zöld mellett nem rúghat labdába, nem igaz? (Pedig tényleg jól néz ki...)

xoxo, Emmlyl