Szombaton, a könyvfesztiválon beszereztem egy példányt a trilógia befejező kötetéből. Már nagyon rég vártam rá, eredetileg úgy terveztem, hogy le se teszem majd, lehúzom egyben az egészet - hiszen valószínűleg borzasztóan izgalmas és érdekes lesz az egész. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kéne írnom a történettel kapcsolatban, de a bejegyzésem nem ezért jött ilyen későn, hanem azért, mert tegnap este végeztem az olvasással.

A spoileres dolog ezúttal is áll, csak saját felelősségre olvass tovább!

Én igazán nem szeretek leszólni egy könyvet, és most sem ezt tervezem, de azt azért muszáj előre leszögeznem, hogy hazudnék, ha azt állítanám, egy hajszálnyit se voltam csalódott. Persze ki hogy éli meg, lehet, hogy akad, akinek mind a 448 oldal csupa gyönyörűséget hoz az életébe.
Én magam sem tudom egészen pontosan elmondani, mi okozza bennem ezt a fekete lyukat, de néhány tippem azért van. Elsőként talán a város hiányát kéne megemlítenem. Nagyon tetszett, ahogy A beavatottban felépítette ezt a világot Roth, a csoportok, minden. Egyszerűen érdekesnek találtam, különlegesnek, mert ilyet még nem olvastam. A harmadik kötetre nem maradt belőle semmi. Persze tudtam, hogy ez Chicagon kívül játszódik majd, és megtudjuk az igazságot a sztorival kapcsolatban, de arra nem számítottam, hogy ennyire hiányolni fogom majd a régi szereplőinket, a régi helyszíneket és az ottani életüket.
A szerelmi szállal sem tudtam mit kezdeni. Mármint, volt, ahol egészen jónak éreztem (végre őszinték voltak egymáshoz ezek ketten), aztán máshol teljesen összezavarodtam, és nem értettem, most ezt miért kellett. Végül is kiderült, hogy tényleg szükségük van egymásra, és az a bizonyos szeretet tényleg létezik, de ebben sajnos nem voltam mindenhol biztos. Volt egy pont, ahol Trist nem igazán tudtam megérteni. Amikor elveszítettük azt a bizonyos szereplőt - egyébként előre tudtam, hogy így lesz -, érthető okokból megtört Tobias és Tris kapcsolata. Sőt, egy ideig félő volt: össze is roppan ekkora súly alatt. Nem tudom, hogy hogyan reagáltam volna az Elfajzottunk helyében. Nyilván nem lenne normális, ha továbbra is a szerelem mámoros rózsaszínű tengerében tempózna, így a kapcsolatukban való kételkedést sikerült megértenem - még szükség is volt rá. A gondolatai azonban, az, ahogy aztán végül rájött, hogy mégsem szakíthat, az valahogy nem lett az igazi. Nem a szavakkal van a baj, Roth nagyon szépen írja le, mit is jelent ez a választás, sokkal inkább a folyamatosságban érzem a hiányt. Tris egyik percben rá sem bír nézni Tobiasra, és én tényleg elhittem, hogy megutálta, így aztán nagyon nehéz lesz visszatérni a régi "te vagy a családom" üzemmódba. Aztán, mindenféle átvezetés nélkül egyszer csak megvilágosodott, hogy ez így mégsincs rendben. Úgy érzem, szükségem lett volna valamire a két szélsőség között, amit nem találtam, de lehet, hogy ezzel csak én vagyok így.
Az igazságról. Volt néhány elképzelésem a folytatással kapcsolatban, miután végeztem a második kötettel, ilyesmi azonban meg sem fordult a fejemben. Valami hasonló talán igen - mert azért még sincs végtelen lehetőségünk ebben a helyzetben a találgatásra -, de pontosan ez... nos, messze elkerülte a fantáziámat. Ez a genetikai dolog a hibás génekkel nem rossz ötlet, szerintem képes lennék befogadni - annak ellenére, hogy jobban örültem volna valami másnak -, a külvilág a Tisztító Háborúval és ezekkel az emberekkel viszont egyáltalán nem tetszett. Nem tudtam megszeretni az új szereplőinket - talán Matthew szimpatikus volt, de csak egészen picikét -, és képtelen voltam elhinni, hogy Amerika, ez a hatalmas ország ennyire lepusztult. Hogy a lakosság felének belepiszkáltak volna a génjeibe anélkül, hogy kikísérletezzék, milyen következményei lennének? Nem azt mondom, hogy ők olyan intellektuális társaság, melynek tagjai nem csinálnak baromságokat, de a tudósok mindenhol tudósok, és olyan sok embert biztosan nem zavarnak meg, míg nem áll biztos lábakon a kísérlet. Ennyire senki sem elvetemült. Pláne, hogy a változás olyan háborúhoz vezet, mely egészen nagy mértékű pusztítást eredményez. Azt hiszem, sokkal inkább erkölcsi magyarázatot vártam, mint tudományosat. A kísérletezéssel minden oké, de a mögöttes okok... Nekem ez egyszerűen furcsa. És az is, hogy egy kormány ellen egy egész ország ilyen kevés. Pedig, ugye, ez már több mint hét generációval korábban kezdődött.
Nem éreztem az időt. De komolyan. És ez nekem elég rossz volt, ugyanis a könyv elején még nyár vége van, a végén pedig már tél, hópelyhek hullanak az utolsó oldalakon, pedig olyan, mintha csupán néhány nap telne el - talán hetek, de semmiképp hónapok. És ha mégis valahogy elszalad az ősz, akkor hogyhogy ugyanott tartunk, mint a második kötet végén? Miért vár Evelyn a diktatúrája kibontakoztatásával? Hol vannak a Hűségesek? Ilyen sokáig tart a lázadásuk tervezése? Mi van Marcusszal?
Tobias szemszögére szükség volt, először azt hittem, hogy csak a végkifejlet miatt vette be Roth, de a történet alakulása szempontjából is fontos volt. Igazság szerint sokszor nem éreztem a különbséget, és volt, hogy nem tudtam biztosan megállapítani, kitől is olvasok éppen.

Valahol a 300. oldal után éreztem úgy, hogy most talán beindul a sztori. Úgy értem, olyan lesz, amire majd szívesen emlékszem talán. Nehezen jutottunk el arra a pontra, mely képes volt érzelmi hatást gyakorolni rám ezt a furcsa, "nem tudom hova tenni ezt a befejezést" benyomást leszámítva. Ha nem így végződött volna Tris és Tobias meg a többiek kalandja, lehet, hogy szó szerint csalódott lennék. Még az is megeshet, hogy nem kicsit, hanem nagyon. Valószínűleg mindenki tudja már a sok leplezetlen spoilernek, a facebookos, weheartitos, illetve twitteres vagy éppen pinterestes képeknek köszönhetően, hogy Trist elveszítjük. Én magam is rájöttem erre, még valamikor február végén, és azt hittem, ez tönkre teszi majd a történetet. Végül aztán pont ez mentette meg. Emiatt éreztem, hogy Tobias mennyire szereti/szerette Trist, hogy tényleg nem csak kínlódás volt a kapcsolatuk a semmiért. Gyönyörűen ír róla, milyen elveszíteni valakit, hogy ez az egész mennyire fájdalmas, és milyen nehéz túlélni. Christina pedig csodálatos barát, és nagyon-nagyon erős lány, akire joggal nézhetünk fel, miután ennyi veszteség után is két lábbal jár a földön - vagy csúszik le egy épület tetejéről. A temetés méltó módon zajlott, azt hiszem, az utolsó ötven oldal volt a könyv legjobb része, amitől egy újra éreztem, hogy én ezt igazán szeretem, és azt, hogy valóban megérte elolvasni ezt a könyvet.

Talán nem most kellett volna - ilyen sok krimi és ennyi személyes vívódás után. Lehet, hogy más hangulatban egészen más benyomást tett volna rám a kötet, bár az lehetetlen, hogy utolérje az első részt. Ott annyira nagyot és nekem valót alkotott az írónő, hogy részemről képtelen volt tartani a szintet a továbbiakban, és ezt nagyon sajnáltam. Csak ezt az egy könyvet figyelembe véve klassz volt, nem hibátlan, de egynek megtette. Mégis borzasztóan fáj a szívem érte, és sajnos még mindig nem tudok mit kezdeni magammal. Hamarosan valószínűleg megbékélek, Lisbeth valószínűleg visszarángat egy olyan világba, ahol csak nézek és ámulok - ezúttal a csodálat és nem a "Most meg mi a fene történik?" érzések miatt.

Értékelés: 7/10 - csak a vége miatt.
Ami tetszett: a befejezés
Ami nem tetszett: A felépítés, az idő, az új szereplők

A beavatottak és a kísérletek zavaros, és nem kissé háborús világától sajnos nem lesz olyan nehéz és fájdalmas megválnom, de azért azt hiszem, élveztem az utazást az elfajzottakkal. Az első részért mindenképpen megérte, ez egészen biztos.

Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvsúdiónak!

xoxo, Emmlyl