Az őszi szünet kezdetével hozok egy személyesebb jellegű bejegyzést, mivel mostanában történt velem néhány említésre méltó dolog, amiről talán érdemes lehet mesélnem. 

Először is, hihetetlenül nagy szükség volt már erre a kis szabadságra. Tényleg éreztem az elmúlt héten, hogy fáradok, hogy alacsonyabb a tűrőképességem, hogy több kávéra lenne szükségem (de valamelyest visszafogom magam!), hogy jól esne mindenféle szenvedés és bűntudat nélkül eltölteni egy napot csak úgy. Ehhez társult a hétvégén megérkezett írási kényszerem, melyet eddig valahogy sikerült elkerülnöm az iskolaidőszak alatt. Tavaly rengeteget szenvedtem miatta a második félévben, és most kezdtem azt hinni, hogy végre elmúlt, mégis, kicsit mintha megint kacsintgatna felém az ihletvilág. Bár kétlem, hogy olyan rossz lesz, mint legutóbb, ugyanis most annyi teendőm lesz, hogy képtelenség még erre is gondolni a sok más elfoglaltság mellett. 

Először is, kedden végre elmentünk a Zen Klubba. Ez egy nagyon speciális edzőterem, irtóklassz gépekkel, edzéstervvel meg mindennel, amire csak szükséged lehet ahhoz, hogy belevesd magad a buliba. Miután elhatározod, hogy te bizony klubtag leszel, és veszel magadnak egy bérletet, kapsz egy kártyácskát, illetve kettőt. Az egyik a belépéshez kell, a másikat pedig edzéshez használod, ugyanis minden gép ez alapján ismer fel, tudja meg, hogy milyen erőben vagy, mennyit kell kinyomnod, húznod, tekerned. Szóval nagyjából beleszerettünk, és most el is kezdünk járni végre. Szerintem nagyon jó lesz, az első alkalmat már élveztük, meg egy kicsit éreztük is. De hát ez lenne a lényeg. 

Aztán szerdán volt az osztálykirándulásunk. Időben ez van a legközelebb, sőt, még mostanáig sem hevertem ki teljesen, pedig már itthon vagyok egy ideje. Reggel, miután kiléptem az ajtón, és megérkeztem a kerítésünkhöz, egy kisebbfajta Csendes-óceánnal kellett szembenéznem a házunk előtt. Komolyan, a járda, a fű... mindenhol bokáig érő víz állt, úgy esett az eső. Szóval, jobb ötlet híján visszaszaladtam a lakásba, és kikaptam két zacskót a fiókból, a lábamra húztam őket, aztán bravúros bátorsággal elszámoltam háromig, majd beleugrottam az óceánunkba.... És a cipőm NEM ázott be. Végül eljutottam a vasútra, ahol a peronon állva is ért minket az eső, és néhány osztálytársam konkrétan majdnem megfagyott. A cserediákok pedig konkrétan vacogtak. Szegények, Brazíliából, Mexikóból... Nos, egy októberi hűs Magyarország már felérhet nekik Szibériával. Igaz, én nem fáztam, de nekem egész nap melegem volt, szóval nem kell beleszámítani a statiksztikákba, mert kiugró érték lennék. Végül felértünk Pestre, megvettük a 24 órás jegyeket, és nekivágtunk az első, bazilikához vezető utunknak. Egyébként már jártunk ott páran, de körbenéztünk. Nagyon szép hely! Gyújtottunk gyertyát, kicsit felmelegedtünk (a templomban!!! ez fontos!), majd amikor mindenki kileskelődte magát, megindultunk a metróhoz, mely egészen a Corvin negyedig vitt minket. Fél óra plázázás, egy az árához képest nem túlságosan finom kávé után pedig a Holokausz múzeumot vettük irányba. (Először rossz irányba. Aztán visszamentünk a plázához, és megpróbáltuk még egyszer, sikeresen.) Ez volt a nap egyik fénypontja. Klassz vezetőt kaptunk, adtak nekünk feladatokat, így az egész program interaktív volt, mi is be voltunk vonva. Szerintem egyébként is egy igazán szép múzeum a Holokauszt Emlékközpont. Bár tény, hogy szörnyű dolgokról mesél, és borzasztó, hogy mire voltak képesek emberek egykor. Hihetetlen. 
A múzeum után indultunk a szórakoztató rész színhelyére, a Night Mare in Budapest egyik pincéjének sötét folyosóira, mely egész másképp sült el, mint képzeltük. Egy világháborús útra jelentkeztünk be, de valamilyen csúf szervezési probléma miatt csak a horror előadás volt parádéra kész, így ezen a pályán kellett végigmennünk. A helyzet úgy állt, hogy felülmúlhatatlan legjobbarát-párosunk egyik tagjának se volt túl sok kedve az ijesztgetéshez egy ilyen nap, ennyi járkálás és a kávé iránti (lassacskán kibírhatatlan) sóvárgás terhével. Tehát bejelentkeztünk az első menetre, mondván, túl leszünk rajta, hamarabb mehetünk a magunk dolgára, stb. Ha megnézzük az ajánlók képeit, vagy a beharangozó videókat, akár még viccesnek, nagy élménynek is tűnhet az egész program. És talán egy másik napon, másképpen jobban is sült volna el, ki tudja. De engem ez most nem nyert meg. Totálisan sötét volt, gyilkosnak beöltözött színészek mászkáltak körülöttünk, baltát simogatva meg a hajunkat húzgálva. Amikor hátul mentem, a hátamat fogdosták. Még jó, hogy akkor nem én voltam a sor végén, amikor elkapták egyikünket! A srácot bezárták egy szekrénybe. Aztán az egyik barátnőmet is el akarták vinni mögülem, de nem sikerült nekik, olyan erősen szorítottuk egymás kezét. :D És tényleg, nem lett volna semmi bajom, valamilyen szinten birom a horrorfilmeket, el tudok vonatkoztatni ettől az egésztől, egy pontig talán még a józan eszem is megőrzöm, de amikor beindítanak mellettem egy láncfűrészt, és meghallom a hangot, akkor elszakad a cérna. Ez az egyetlen egy dolog a világon, amit még távolról sem élek túl, soha nem néztem meg a filmeket (pedig sok horrort láttam már), és ez nem véletlen. Gyakorlatilag ki kellett szabadulnunk a pincéből, ellopnunk a kulcsokat meg valami csövet. És amikor ezzel megvoltunk (egy rossz elemlámpát kaptunk, ami csak néha-néha világított), eljutottunk az utolsó szobába, ahol minden földalatti lény összegyűlt. A főfő gonoszunk elkérte a kulcsunkat, mivel úgy szólt az egyezség a játék elején, hogy kiszabadítjuk őket is. Átadtuk nekik, mire jött az egész forgatókönyv csúcspontja, mely szerint ostobák vagyunk, hogy hittünk nekik, itt bizony most mészárlás lesz. Mondanom sem kell, a bohócunk a láncfűrésszel, az őrült, kócos hajú lány meg a fura fejű ember a hentessel kicsit megrémített minket, így mindenki futni kezdett a kijárat felé. Vagy legalábbis abba az irányba, amerre sejtettük. Engem elölről húztak (majdnem végig fogtuk egymás kezét), hátulról nyomtak, a lábam előtt meg valami akadályozott, így konkrétan a falnak csapódtam, a mögöttem lévők meg szegények átestek rajtam. Kék lettem, és a csizmám talpa is levált. És hát... aznapra amúgy sem a topon lévő énem kikészült az élménytől, így a vendégkönyv fölött zokogtam egy sort. 

Végül leléptünk Abival, vettünk nekem egy vészhelyzet-tornacipőt, aztán elsétáltunk a Deák térre. Sajnos nem tudtunk felülni az óriáskerékre (hülye szél!!!), így átmentünk a Vörösmartyra. Sétálgattunk a kávézók/beülős helek között, jól megfontolva, melyiket válasszuk. Végül a Gerbeaud Cukrászda mellett döntöttünk, ami nem éppen a legolcsóbb hely, de mint kiderült, megéri legalább egyszer kipróbálni. Merthogy. A. Sütemény. ISTENI. FINOM. volt. Sőt, igazából nincsenek rá szavak, egész nap ezen élősködtünk Abival, félóránként megemlítve, hogy TEJÓISTEN :D Aztán nézelődtünk boltokban, voltunk a MACben (haha), és ettünk kürtöskalácsot. Összességében az osztálykirándulást valahogy úgy értékelném, hogy a múzeumért nagyon megérte, a többiért talán nem annyira, de Abi mégis megmentette a napot a sulis program utáni idővel. Képzeljétek, kisminkelték a Macben, és áááá, annyira szép volt! :DDD 

xoxo, Emmlyl

Csak úgy, mint a Holtodiglan esetében, most is péntene este indultunk mozizni. Ezúttal egy olyan filmet választottunk, amelyet már régesrég szeretnénk megnézni, csak eddig nem játszották édes kis városunk vásznain. Egyértelmű, hogy amint megláttuk a kis műsorfüzetben valamikor majd' két héttel ezelőtt, azon nyomban elhatároztuk, hogy ez a péntek mozipéntek lesz. És az is lett.

"Here's the secret, baby.
If you live, if you die, it's all up to you."

Még tavasszal láttam ennek a filmnek az előzetesét, és rögtön tudtam, hogy muszáj megnéznem. Tipikusan nekem valónak tűnt, és mint kiderült, a látszat nem csalt, abszolút megnyert magának, olyannyira, hogy legszívesebben megnézném mégegyszer. (Lehet, hogy meg is fogom.) 

Igazából furcsa, de ha belegondolok, ebben a filmben mindenkit szerettem. Úgy értem, egy színész/karakter sem jut eszembe, akiről úgy érzem, negatív véleményt kellene írnom, pedig ez igazán ritka. 
Szóval, Mia és a családja útnak indulnak a csúszós, (a filmben valóban) havas úton, de nem érkeznek meg barátaikhoz. Szörnyű balesetet szenvednek, amelynek olyan súlyos következményei vannak (ezt nem részletezem, hogy ez egy a témában még érintetlen olvasó számára is megfelelő bejegyzést legyen), mint például a főszereplő leányzónk kómába kerülése. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy valami különös módon Mia mindent, az egész napot végignézi, valami párhuzamos világból. Olyan, mintha szellem lenne, vagy ilyesmi. Egy kiköpött Szellemekkel Suttogó epizód is kikerekedhetne a sztoriból, ha egy kicsit változtatnánk rajta. 
Láthatja a nagyszüleit, a barátait és természetesen a szerelmét, hiszen mit érne egy katasztrofán alapuló, szíveket a hatalmába kerítő regény - melynek fő célközönségét 1-essel és 2-essel kezdődő életkorú érzelmi katarzisa kész lelkek alkotják - Nélküle?
Nélküle, a gitárja nélkül, a csodálatos, göndör fürtjei nélkül? Vagy a csókjai nélkül? Az első randi nélkül? Megbirkóznánk a nagy szerelem történetének hiányával? 
Talán nem. De miközben a filmet nézzük, arra is rájövünk, hogy akármennyire is csodálatos dolog ez a kiszámíthatatlan, buta szerelem, mindenre nem lehet elég. Vagy talán mégis? 

A végére hagytam, de mindenképpen meg kell említenem, hogy a film zenei anyaga egyszerűen Fenomenális! De komolyan! Már a moziban ülve is éreztem, hogy ezt az albumot meg kell keresnem, ha hazaérek, s lám, mióta ez megtörtént, ki tudja hányszor hallgattam már végig. Szóval nagyon bejön.

Értékelés: 9,5/10
(Szívesen adnék 10-et, de inkább mégsem.:D)

xoxo, Emmlyl

Múlthét pénteken elhatároztuk, hogy beülünk a moziba, és megnézzük a Holtodiglan című filmet, melyet egyébként egy könyv megfilmesítése. Abi olvasta már, így nagyon kíváncsi volt rá, szóval minél hamarabb szerettük volna látni. Számomra ismeretlen volt a sztori, de az előzetes alapján mindenképpen érdekesnek tűnt, na meg hát, Abinak elég jó ízlése van, szóval ha ő valamire kíváncsi, akkor azt érdemes megnézni. 

Szerintem ez egy nagyon erős film volt. Eleve a történet, ahogy ki lett találva, nagyon furfangos, érdekes... okos. Nick és Amy házassága felhőtlennek tűnik - romantikus találkozás, vonzalom, szerelem, ötletes lánykérés, összeköltözés, házasság és egy nagy adag boldogság. Majdnem. Az ötödik évre minden megváltozik, börtön lesz az otthonból, megromlik Amy és Nick kapcsolata. Pontosan az évforduló napján aztán rejtélyes körülmények között eltűnik a ház asszonya, és pár óra alatt gyakorlatilag az egész város felbuzdul, hogy megkeressék. 
Apránként kapunk részleteket a múltból, lassacskán feltárulnak az utóbbi évek eseményei, s kiderül, hogy valójában nem is tündérmese az élet. Hogy szinte minden tönkre ment. Nem szeretnék spoilerezni, ezért nem árulok el részleteket, de nagyon tetszett, ahogy meg lett oldva az egész. Hogy mindenki Nicket gyanusítja, és mindez cseppet sem alaptalan, de közben mégsem lehetünk biztosak abban, hogy ő a tettes. Csupa kérdőjel minden, aztán egyszer csak bumm, jön a fordulópont, és az egész film csap egy nagy kanyart, bemutatja a szó szerint véres valóságot. Hihetetlen. Ütős. 
Úgy gondolom, a színészgárda igen jól lett összeválogatva. Ben Affleck nagyon jól játszott, a feleségét alakító Rosamun Pike-ról nem is beszélve! 
Mindenképpen érdemes megnézni, izgalmas, klassz film ez, rengeteg jó cuccal (a Volvótól a szép ruhákon át egészen a gyönyörű házig), feszültséggel, kérdéssel, gyanakvással, találgatással, trükközgetéssel. Nekem nagyon tetszett!

Értékelés: 9/10

xoxo, Emmlyl