Tegnap reggel, miután borzasztóan elpazaroltam az időmet (sorozatot néztem, tornáztam és ezután még elkezdtem visszanézni egy másik sorozatból egy részt, mert sok időm volt...), majdnem lekéstem a buszt. Szerencsére éppen időben sikerült kiválasztanom a hatszákilencvenedik pólóm előkaparása után, hogy mit is veszek fel, így aztán nem maradtam le róla. Na, ezután Fortuna szabad utat adott a nagyvilágba, így miután az Inter City járatunkra egy darabka jegy sem maradt, sebessel kellett mennünk. Ez nem proléma amúgy, csak kicsit frusztrált, hogy ha nem érjük el a csatlakozást, akkor aztán egy órán át üldögélhetünk majd a vasútállomáson, a következőre várva.
A vonatozást túlélve (nagyon hosszú volt az út), megérkeztünk Szegedre. Még valamikor nyár végén találtuk ki, hogy le kell mennünk, legalább egyszer körülnézni együtt a városban, mielőtt leadjuk azt a jelentkezési lapot. Mivel jövő ilyenkor már nagy valószínűséggel idegroncs leszek, sőt, az is elképzelhető, hogy még a hajam is kihullik (ez nagyon nagy félelmem), jobbnak tűnt most útra kelni, és még viszonylag ép állapotban megcsillogtatni magam Szeged utcáin, jó benyomást keltve a népben.

Ahogy leszálltunk a vonatról, rögtön megláttuk a dómot, és toronyirányba indulva közeledtünk a célpont felé. Megnéztük a teret, próbálkoztunk néhány rendkívül művészi fotó készítésével (ez egyébként sikerült), és azon töprengtünk, kit lehetne leszólítani, aki csinálna hármunkról egy klassz képet. A potenciális áldozataink közül egy elment, egy túl fáradtnak tűnt a feladathoz, egy pedig lesmárolta a mellette álló lányt, szóval benyomtuk az előlapi kamerát.
Az alábbi kép egy gyorsan ellőtt fotó, a már említett mesterművek közül. (Ez csak azért többesszám, mert jól hangzik; a többi borzasztó lett.) Elkészítéséhez némi szakértelem szükséges, de próbálkozni szabad. (Döntsd meg a telefonod, és nyomkodd a képernyőn lévő kis jelet.)

Itt pedig, ha nem is látszunk olyan jól, azért akartunk egy képet, így édesnégyesben. Kitti, a tornyok és én.

Később sétálgattunk, elmentünk a koli mellett, fantáziálgattunk a csúcsminőségű, álomszerű (valószínűleg nem létező) albérletünkről, aztán a Kárász utcára érve beszabadultunk a könyvesboltba. És kész. Igazából nagyon király volt, és végig úgy éreztem, hogy oké, én itt akarok dolgozni, ha lesz munkám az egyetem alatt. (Amúgy ez az érzés rámtört a cukrászdánál és a kávézónál is.) Ott volt előttünk néhány kupac idegennyelvű könyv, és nem volt könnyű elszakadni tőlük. Főleg, hogy olyanok is akadtak, mint Dan Brown, Jodi Picoult, Nicholas Sparks (az új könyve is!!!) vagy esetleg egy Harry Potter példány. Arra gondoltam, ha megtalálom a P.S. I love You-t, istenbizony megveszem, és amikor ott volt előttem, elfogott a nagy boldogság. Aztán kinyitottam. Nos, nem angol volt, így ott maradt.
Miután megebédeltünk, megcéloztuk a zsinagógát. Nagyon szép az egész épület! Belülről legalábbis mindenképpen. Gyönyörű a kupola, szép kék színek vannak benne, meg úgy alapjában ahogy kinéz.

A zsinagóga után az Árkád volt a következő hely, ahová elmentünk. Rendesen szétnéztünk, körbejárva minden emeletet. Rengeteg boltba bementünk, ahol klassz pizsiket, szoknyákat, ingeket meg gatyákat, szóval mindent találtunk. Pihenésképpen beültünk egy kávézóba, ahol én finom karamellás macchiatót ittam, barátnőim pedig fehér csokis jegeskávét. Kalandos múdon eljutott hozzánk egy szelet sajttorta is, ami bár finom volt, győzelme mégis esélytelennek bizonyult társaságunkban ülő kis cukrászbajokomé fölött.
A következő képen lévő tüneményt muszáj volt lekapnom. Annyira aranyos! Az egyik cukrászda mellett sétálgatva láttuk meg, és beleszerettem. :D

Voltunk még antikváriumban, burgerkingben (innen rögtön ki is fordultunk..), vettünk a visszaútra újságot, és miután elhangzott a "Fel kell menni, hogy lemehess" mondat, jót nevetve leültünk a padra, hogy megvárjuk a vonatunkat, ami amúgy már benn állt. Amikor ezt észrevettük, gyorsan felszállunk, és kerestünk magunknak egy kabint (olyan régen utaztam már kabinos vonaton!), szétdobáltuk a táskáinkat, hogy a többi utas menjen tovább kevésbé teltet (és hangosat) keresve magának. Végül aztán elindultunk, és egész úton kacagva, a lehető legkevésbé publikus témákat kibeszélve száguldottunk haza.

Nos, tök mindegy, hova jutunk, azért mindenképpen össze kellett állnunk fotó erejéig a mesterrel, hátha a jövőben többször is találkozunk majd. Én jobbról villantom meg káprázatos mosolyom (egy kicsit furcsa képet vágok, de ez nem baj), balról pedig a sajttortakirálynő, többszörös könyv- és írótanácsadóm, J.P. véleményforrásom, alias legjobb barátnőm, Abus. :)

Bár közel sem biztos, hogy két év múlva ilyenkor már Szegeden fogom nyomkodni a laptopom billentyűit, mert szentül hiszem, hogy ezerféle út vezet a jövőbe, és nem tudhatom, melyik lesz az enyém, jó volt ott lenni, és nem bánnám, ha oda kerülnék.