Egy extrarövid bejegyzésben szeretnék nagyon boldog, kellemes karácsonyt kívánni minden kedves olvasómnak, meg úgy általában mindenkinek. Ó, úgy várom már, hogy odaadhassam az ajándékaimat! Olyan izgi!
Pihenjetek, nevessetek, szeressetek, és egyetek, amíg ki nem pukkadtok! A mézeskalács illata, sütiáradat, család, barátok, kíváncsiság, fenyőillat, fadíszítés... A karácsony igazán klassz! Szóval...

Merry Christmas!, Joyeux Noël!, 메리 크리스마스!, Frohe Weihnachten!

Szeretlek Titeket!
 

Ja, és Abus. Neked ez még jár az ajándékod mellé:

December első szombatján, miután a Télapó előző nap végleg lerendezte a kis rosszcsontokat egy évre, nem volt sokáig ágyban fetrengés, ugyanis 4.50-kor már a parkolóban álldogáló busz mellett kellett gyülekeznünk. Persze, ha az ember Bécsbe mehet, magasról tesz az álommanóra, és borzasztóan könnyen szakít a takaróval, vagy legalábbis könnyen beadja a derekát egy kis mosolyszünetre. Attól a perctől kezdve, hogy felszálltunk, beültünk a helyünkre, és befészkeltük magunkat a több órás útra, folyamatosan éreztem, ahogy úrrá lett rajtam a boldogság. Még reggel volt, sötét, alig haladtunk valamit, nem változott a táj sem, de már be voltam zsongva, és valahogy sejtettem, hogy nonstop 24 órás mosolyadagot kaptam a Mikitől.

Először Parndorfnál álltunk meg, ahol kaptunk egy-másfél óra szabadidőt. Rengeteg bolt volt, így aztán sorra nézegettük a kirakatokat, és csak néhány helyre mentünk be. Először kicsit visszatartott minket, hogy valószínűleg németül kell kommunikálnunk, ami teljesen érthető. (Csak úgy megjegyezném, hogy a számokon, két köszönésen és a piros színen kívül egy árva szót sem tudok. Na meg van egy mondat is, de azzal aztán semmire se mentem volna.) Természetesen a Lindt csoki megért annyit, hogy leküzdjük a tartózkodásunkat, és megejtsük az első, de korántsem az utolsó vásárlásunkat. Feltöltöttük a készletünket, csupa finomsággal hagytuk el az üzletet, és mentünk tovább. Benéztünk a Mangoba, ahol oltári leárazások voltak, és majdnem vettem egy rövidnadrágot, ami nagyon tetszett, szép színe volt meg minden, de úgy éreztem, nem áll túl jól nekem. Voltunk H&M-ben, ami amúgy az egyik kedvenc boltom, mert mindig klassz ruhákat találok a netes katalógusban, vagy nagy ritkán a boltban. Aztán benéztünk néhány álomüzletbe, mint például a Tommy Hilfiger, és csak sóhajtoztunk.

 

 

A buszon kibontottuk az egyik csokit, és majdnem elsírtuk magunkat. Nem kizárt, hogy amúgy tényleg könnybe lábadt a szemem a gyönyörtől, csak már nem emlékszem rá, de az igazi örömpityergést azért megtartom arra az alkalomra, amikor majd hasonló finomságot kapok, de mondjuk egy Dr. Meier-féle alak villájáról, akire amúgy eléggé pikkelek, mivel valamiért (ki tudja miért?!) kerül engem. Cöhh!

Dél körül érkeztünk meg a schönbrunni kastélyhoz, ahová időpontunk volt. Mind a 40 termet megnézhettük, kaptunk körülbelül két és fél órát a kastélyra meg a környékre. Én még sosem voltam korábban, így aztán először jártam végig a helyiségeket. Igazán szép hely, belül is, kívül is, mindenhol. Amikor végigmentünk a termeken, kint találkoztunk, és mivel kicsit hamarabb odaértünk, volt időnk kaját venni. Tejcsokival lelocsolt epret és szőlőt falatoztunk a hidegben, ami aznap másodjára váltott nekünk jegyet a mennyországba. Ráadásul, csak hogy fokozódjon az élmény, miközben a csoki bajszot festett a pofikánkra, a szél hópelyheket csapott az arcunkba!!! Hűűűűűű!

 

 

Megnéztük az állatkertet, láttunk pandát, meg cuki kis állatokat. Sétálgattunk, és egyszer ugyan azt hittük, sikerült eltévednünk, végül mégis kitaláltunk a gyülekező helyére. Vicces volt, már mindenki megérkezett, csak tanárnőre kellett várnunk, aki korábban mondta, hogy pontosan érkezzünk.

Este szabadon választhattunk, merre megyünk a városban, csak az volt kikötve, mikorra kell visszaérnünk a buszhoz. Végigjártuk mindkét karácsonyi vásárt, sikerült a nagy tömegben együtt maradnunk, és még csak meg sem fagytunk. Isteni forrócsokit ittunk, klassz bögréből, tökéletesen megtanultunk (Abus legalábbis biztosan) németül gesztenyét venni. Ettünk perecet, jártuk a sorokat, nézelődtünk, nevetgéltünk, és természetesen fényképeztünk. Borzasztóan sokan voltak, de rájöttem, hogy nekem valami antitömegiszonyom van, mivel ettől csak még jobban élveztem az egészet.

Miután halálra zabáltuk magunkat, este kilenckor még lenyomtunk egy kis fagyit, csak hogy megkoronázzuk ezt a gyönyörű napot. Hazaúton sajnos nem voltam túl szórakoztató társaság, ugyanis elég álmos lettem, biztosan elfáradtam a mosolygásba, és el-elszundítottam. De klassz volt sötétben ülni, hallgatni a filmet és figyelni, ahogy az a drága szomszédom a szatyorban turkálva kaparássza elő a megmaradt gesztenyét.

November utolsó szombatján volt a gimink szalagavatója, és mint ahogyan az szokott lenni, utána hatalmas ereszdelahajam partit csináltak az egyik szórakozóhelyen. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy szombat esti lazításként elmegyünk táncolni egyet, jól érezzük magunkat, és nem utolsó sorban bővítjük az ilyesféle elfoglaltsággal kapcsolatos tapasztalataink listáját. Nos, nem titok, hogy az enyém nem valami tartalmas, de az sem, hogy ezt cseppet sem szégyellem. Szerintem nem ciki.
Az este elég jól indult, csináltunk „gyors” sminket, beszélgettünk, készítettünk néhány elvileg publikálhatatlan fotót, amelyek közül legalább egyet amúgy nagyon szívesen megosztanék veletek, mert miért ne, de nem szeretném, ha ez lenne az utolsó bejegyzésem, szóval ezt inkább kihagyom, mivel fej nélkül elég nehéz lenne posztolgatni. Még vele is az. Na, mindegy. Táncolás előtt még hirtelen felindulásból benéztünk az amúgy már cseppet sem vonzó bohócképű gyorsétterem-lánc egy helyi képviselőjébe, ahol este tízkor mi bizony csirkét és fagyit ettünk.
Vacsi után elsétáltunk a szórakozóhelyre, hogy egy óra elegáns késéssel betoppanjunk, merthogy hiába kezdődik az ilyesmi hivatalosan tízkor, egy árva lélek sem jár arra olyan korán. Tizenegykor felmentünk, és totálisan üres volt a hely, rajtunk kívül maximum öten voltak, de lehet, hogy ezzel sokat mondtam. Leültünk, ittunk egy kicsit, és beszélgettünk volna, de a felcsavart hangerejű monoton dobogás mellett ez nem volt túl egyszerű. Bár, nagyjából sikerült összehoznunk, és egész jókat nevetgéltünk. Körülbelül másfél óra kellett, hogy szállingózni kezdjenek az emberek, és éjféltől egyre nagyobb lett a tömeg. Végre táncolhattunk, ugrálhattunk, vagy akárminek is nevezzük ezt a fenomenális produkciót. Igazából nem volt rossz, de utólag visszagondolva sokkal boldogabb lettem volna, ha nem szól folyamatosan ugyanolyan zene, ha nem kell 15 percet várnom egy ordibálható refrénre, vagy esetleg egy órát valamire, ami miatt muszáj sikítanom egy hatalmasat, és belevigyorogni az éjszakába. Ha az erkélyre kilépve nem csap meg a cigaretta bűze, és nem látok olyan embereket is rágyújtani, akikről életemben nem gondoltam volna. Nem mintha nagy dohányzóellenes lennék, vagy ilyesmi. Szerintem ezt mindenki maga dönti el, nem hinném, hogy bele kéne szólnom más dolgába, azt meg pláne nem, hogy jogom van hozzá. Egyszerűen csak büdös, fölösleges és káros, szóval semmi haszna nincs.

Összegezve, nem éreztük magunkat rosszul, de én mondjuk jobbra számítottam. No, semmi nagy durranásra, sorsfordító eseményre, vagy hasonlóra, csak mondjuk jobb lett volna kicsit elszakadni magamtól, legalább a gondolataimtól. Akkor biztosan olyan szélesen vigyorogtam volna, és annyira csak a zenére meg a barátaimra figyeltem volna, hogy észre sem veszem, ahogy köszönés nélkül megyünk el egymás mellett valakivel, akivel… Igazából nem is tudom mit szerettem volna régen.

Részemről egy mozi+kávé sokkal nyerőbb befektetés, és bár hiszek benne, hogy erre is szükség van néhanapján, mostanában kicsit elborzaszt, mennyire túlzásba viszik néhányan az ismerőseim közül. Mértékkel, emberek, mértékkel! Nem feltétlenül kell botrányosnak, undorítónak, kiábrándítónak lenni, mert a szórakozás nem azt jelenti, hogy heti rendszerességgel minden kontrolt elvesztve bukdácsolsz ide-oda, és már meg se ismered a veled szembejövő embereket, annyira nem vagy magadnál. Számomra kicsit nehéz megérteni, mi lehet ebben az élvezet, vagy inkább azt, hogy miért ilyen gyakran, de lehet, hogy egyszerűen csak mások vagyunk. Mindenesetre én biztos képtelen lennék minden egyes hétvégén ugyanoda menni, ugyanazt csinálni, pontosan ugyanazt a dumdum zenét hallgatni, és mindig ugyanúgy elfelejteni az ugyanolyan mennyiségű pia elfogyasztása után. Ez mind együtt számomra nem hívogató, ilyen formában. Aztán majd meglátjuk, sikerül-e találnunk egy helyet, ahol javulásnak indul a tendencia, és nem fogjuk félháromkor megunni.

Amúgy ha már az este előtt készült képeket megtartom magamnak (haha, lemaradtok a gyönyörről!), a bejegyzés végére búcsúzóul beszúrok egy képet, amit még valamikor a kezdetekkor készített rólunk egy lány:

December első hete szerencsére sokkal jobban alakult, mint vártam, és a novemberi végeláthatatlan hajtás után megpihenhettünk, kiélvezve néhány csodás lyukasórát, ami a legjobb esetekben első volt, így bátran megcélozhattam a 7.10-es buszt késés nélkül. A délutánjaim így, kevesebb tanulnivalóval is borzasztóan gyorsan elszálltak, bár már fogalmam sincs, mi értelmeset csináltam, ha egyáltalán volt ilyen. Hipp-hopp reggel lett, és mehettem a konyhába az abszolút egészséges kávémért, hogy ne szállhassak versenybe az Év zombija címért.

Azért így is akadtak dolgozatok, és még a héten is vár kettő, miután a kémiát és a biológiát kipipáltuk tegnap, illetve ma. Igaz, péntekig megyünk suliba, nekem már totálisan szünet hangulatom van, így aztán reggel, amikor felkeltem, szinte éreztem, milyen lesz, amikor majd egész nap itthon maradhatok, vagy legalábbis oda mehetek, ahová szeretnék. Egy csomó tervem/tervünk van a szünetre, és bár ezt mindig elmondom, sőt, általában még azt is hozzáteszem, hogy most tartom is magam a forgatókönyvhöz, remélem, ezúttal valóban így lesz. 

Besűríthetnék mindent egyetlenegy maratoni hosszúságú bejegyzésbe, ami decemberben történt velem, de mivel szerintem jobban nézne ki a dolog, ha külön-külön írásban mesélnék, na meg aztán Bécs amúgy is megérdemel egy saját, teljes egészében karácsonyi hangulatú, képekkel telezsúfolt bejegyzést, ez egy rövidke kis szösszenet, afféle felvezető a következő posztjaimhoz, melyek remélhetőleg szépen sorjában jönnek majd a héten.

 

xoxo, Emmlyl

Vasárnap végre elbúcsúzhatunk ettől a (részemről legalábbis) szokatlanul kemény és fárasztó novembertől, és megbarátkozhatunk decemberrel, a még hűvösebb levegővel, a várva várt hóval, meg az ünnepekkel együttjáró kavalkáddal, katasztrófákkal, sütéssel, főzéssel, vásárlással... Ezek alapján a következő hónap sem lesz kevésbé tartalmas a mostaninál, bár, van egy olyan érzésem, hogy az elfoglaltság egy kissé kellemesebb fajtáját tapasztalhatom meg végre, és ebbe igazán megnyugtató érzés belegondolni. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy semmi sem lesz belőle, és hajtani kell tovább, mintha őrültek lennénk. Szokásos módon tele vagyunk tervekkel, mint például egy tökéletes mézeskalácsház készítése, karácsonyi vásárban járkálgatás, készülődés az ünnepekre, ilyesmik. Aztán ott van az a kirándulás Bécsbe, ami közeleg és közeleg. Remélem, nem lustálkodnak sokáig a fehér kis pelyhecskék, és kimerészkednek végre Holle anyó párnájából, hogy beborítsák a várost, mire megyünk. Igazán klassz lenne!

Miután túléltem az elmúlt heteket, amelyek kétségkívül fárasztóak, nehezek voltak, ésszerűen reménykedtem benne, hogy végre lelassul kicsit az élet, és mondjuk, néha lesz időm olyasmire is, amire mostanában nem igazán volt. Hétről hétre várom, hogy mikor jön el végre a pillanat, így hát most is hasonlóképp mentem el hétfőn suliba. Két nap alatt lenyomunk öt dolgozatot, aztán a héten még meghúzzuk, ahogy kell, és hétvégétől kicsit lazulok, mert ezt már nehezen lehet bírni szuflával. Végül kiderült, hogy továbbra is csak szép álom marad a kép, hogy békésen olvasgatok, vagy csak önfeledten fetrengek és valami klassz albumot hallgatok, az életem drámai vonalain merengve, mivel jövőhéten újra jönnek a dolgozatok, és egyszerűen képtelenség lecsendesíteni a világomat. Szóval, bár holnap talán nem lesz nehéz napunk a suliban, a következő héten két témazáró vár. Szegény Abus hármat is ír! Kegyetlenség...
Tegnap matek óra előtt finom, forró teát iszogattunk, és azon révedeztünk, milyen klassz lenne egy nagy fotelben ülve olvasni, gőzölgő bögrével a kezünkben, miközben odakint esik a hó. Amúgy nincsenek nagy álmaink. Szóval, lényeg a lényeg, még javában a szép gondolatok között jártunk, amikor Mr. Matematikaóra elhessegette a boldogság ködét a szemeink elől, és drága Logaritmus barátjával kézenfogva visszarántott minket a valóságba. De azért a kép még megvan. Talán lesz már egy hétvége, amikor végre semmit sem fogok csinálni, csak spontán elkezdek valamit, amihez kedvem szottyan, és elsőtől az utolsó másodpercig élvezni fogom.

Elkezdtük írni az újévi fogadalmainkat. Úgy tűnik, szép számban lesznek teljesítendő feladataink a következő évben, remélem, tényleg véghezvisszük őket. Igazán klassz lenne, már alig várom! 

Erről jut eszembe. Nem titok, hogy nagyszabású terveink vannak a jövőre nézve, és a lista csak bővül és bővül. Szóval, nemrég kitaláltuk, hogy ha egyszer túllépünk a gimin, és továbbállunk majd egy másik városba, ahová jelentkezni fogunk jövőre, ráadásul az albérlet is összejön, mindenképpen beszerzünk magunknak állat lakótársakat. Ezalatt nem az ellenkező nem vezető képviselőit értem, hanem igazi, hús-vér állatokat. Pontosabban megfogalmazva egy kutya, és halak. Abus borzasztóan vágyik egy kutyusra, én pedig borzasztóan vágyom egy akváriumra, így aztán ezt is hozzácsaptuk az Álmaink lista végeláthatatlan sorához. Fogalmam sincs, honnan jött az ötletem, de mostanában sokszor eszembe jut, milyen klassz lenne, ha lenne egy akváriumom. Irtózatosan jól mutatna, tehetnék bele olyan kis kalózhajót, meg kincsesládát, és szereznék egy aranyos, színes halat, akit Jacknek hívnék, minden este elmesélném neki milyen kibírhatatlan, vagy éppen vicces napom volt. Aztán vennék neki barátokat, és egészen addig gyarapítanánk a családot, míg már a megbeszéléseink kisebb népgyűléssel érnének fel. 
Mindezt titkos hátsószándékkal osztottam meg veletek. Nem mintha nem lenne rettentően hasznos információ, azért valójában csak a következő kép miatt írtam le. Abus, ez neked jön, csak hogy édesebb legyen az a fájdalmas készülés a dupla bioszdolgozatra. 
Vigyázat, egekig szökő cukifaktorú kép következik!

Már csak három hét, és megérkezik a szünet. Ennyit kibírok, féllábon is. Még akkor is, ha a héten párszor majdnem orrabuktam. Amúgy meg... akármilyen kimerítő is tud lenni ez az egész, közben ott vannak a hatalmas nevetések, a nagy beszélgetések, a barátok, akik ilyenkor is tartják bennem a lelket. Már csak miattuk, Miatta is megéri. 

 xoxo, Emmlyl