Képtelenség, hogy időrendben haladjak, mert fogalmam sincs, mit mikor olvastam, csak úgy évszakszerűen tudom betájolni, szóval inkább belecsapok a közepébe a könyvlistám alapján, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

Legeslegelőször szeretném kiemelni a Stieg Larsson Lisbethjének a történetét. A Tetovált lányt még 2013-ban olvastam, az utolsó két kötetet azonban tavaly, és jézus úr isten, lehetetlen volt letenni! Annyi izgalom, annyi feszültség, rejtély, akció, és olyan sok szereplő volt, hogy nem lehetett abbahagyni csak úgy. Nehezen bírtam ki, hogy vége, egyszerűen éreztem, hogy ennek még bizony lett volna folytatása, de így is imádtam.
Rögtön év elején olvastam az első regényemet Harukitól, aki olyan gyönyörűen ír, hogy igazából lehetetlen letenni a könyvét. A Norvég erdő az egyik legfurcsább könyv, amit olvastam, és sokat gondolkodtam rajta, de végül annyiban maradtam, hogy tényleg furcsa. Abszolút jó értelemben, persze.
Valamikor februárban akadtam rá Veronica Roth sorozatára, és olvastam el a Beavatottat. A film előzetese alapján kerestem rá, mert úgy gondoltam, szórakoztató lenne, érdeseknek találtam, nem igazán olvastam még a műfajban. Hát, tarolt. Rengeteget nevettem, fogalmam sincs miért - na persze -, de beleszerettem Tobiasba, aztán csak faltam a sorokat, ideges voltam, majdnem sírtam, meg efféle dolgok. Imádtam. Annyira, hogy azon a héten meg is vettem a folytatást, mert muszáj volt tudnom, mi történik majd. A hangulat teljesen más volt, igazából sehol sem ért fel az első könyvével, de még mindig meg volt bennem a szikra, azt is hamar lenyomtam, és alig vártam, hogy jöjjön a Könyvfesztivál, aztán beszerezzem a befejező kötetet. Ami olyannyira nagy csalódást okozott nekem, hogy körülbelül két hétig könyvhöz sem nyúltam, pedig akkor még akadt is volna olvasnivalóm, úgy emlékszem. Nagyon sajnáltam, kétes érzéseim voltak a kötettel kapcsolatban, mert tudtam, hogy egyáltalán nem ezt vártam, és nem os voltam oda érte, ugyanakkor akadt néhány része, melyet meg tudtam érteni. Dehát, nehéz elengedni valamit, amit nagyon szeretsz. Pláne úgy, hogy a végén már nem is szeretheted annyira. Kár érte.
Szintén tavasszal olvastam el (úgy laza néhány hónapnyi ajánlgatás után) az Elakadó lélegzetet.  És hát, mondanom sem kell, Evan olyan szinten csodálatos pasi, hogy legszívesebben belefulladtam volna az önsajnálatba, amiért nincs belőle egy olyan, amelyik rám van programozva, és még létezik is. Nagyon tetszett a könyv, bár ez tipikusan egy olyan darab volt, ahol nem tudtam mit kezdeni a főhősnővel. Votak részek, ahol szerettem, máshol meg kifejezetten utáltam, és nem értettem, hogyan lehet olyan, miközben ez a fiú annyira és úgy szereti, mint ahogy a lapokon olvastam. Akármilyen tragikus is volt a helyzet, egyszerűen nem bírtam ezt lenyelni neki egy idő után, így a második résztől megfosztottam magam. Talán egyszer megpróbálom, ha annyira kétségbe leszek esve, hogy előbújik a mazochizmusom. Talán.
Amikor a tengeren voltunk, két könyvet olvastam el:
Az egyik a Szerethetetlen volt, amire már nem emlékszem annyira jól, de azt tudom, hogy nagyon élveztem. Aztán ott volt a Reménytelen, amit nagyon régóta vártam, kíváncsi voltam rá. Hű. Hát, igazából főleg jó érzéseim voltak vele kapcsolatban, csak néhány résznél éreztem, hogy nem igazán jön be. De egyébként félelmetes kémia volt a főszereplők között, már amennyire emlékszem.
Aztán jött az Angyali gonosz, ami... Hát, hogy úgy mondjam, pazar ötlet volt förtelmes csomagolásban. Tetszett, de közben nevetséges volt, az egyik legszélsőségesebb könyv, amit olvastam. Nem is tudtam vele mit kezdeni, olyan döntésképtelen voltam, amikor végeztem vele. Felüdülés volt. De azért kíváncsi vagyok, mi lehet még a folytatásban.
A nyáron olvastam életem első olyan fantasy regényét, ami orosz. Árnyék és csont. Ha azt mondom, hogy izgalmas, hihetetlenül ötletes, és olyan, amitől csak annyi jár a fejedben, hogy "méééég'", akkor nem voltam elég kifejező. Fájdalmasan beleszerettem a gonoszok gonoszába, aki ebben az esetben tényleg rosszfiú. Nem olyan "majd én megmutatom a világnak hogy nagy pofám van" típus, hanem olyan "tényleg kicseszek veletek, a szó szoros értelmében". És én totálisan belézúgtam. A folytatás fordításáról pedig egyelőre még csak híreket sem olvastam, ami nagyon szomorú, mert ha nem tévede, angolul már a harmadik rész is megjelent. Igazán remélem, hogy hozzánk is megérkezik, mert nagyon szeretném elolvasni, még akkor is, ha olyan brutális szerelmi trigonometriai alakzatok lesznek benne, hogy attól egészen biztosan gőzölögni fogok.
A Nyugalom tengere egy kivételesen jó YA könyv volt, ami szerintem messze a kategória jobbjai között van - merthogy akad nem egy olyan könyv, ami csak úgy van, de nem biztos, hogy kéne is hogy legyen. Az egészet imádtam, szerettem a szereplőket, a cselekményt, a végét, a csattanót, mindent. Olvassátok el!
Leiner Laura szokásos módon két ifjúsági regénnyel örvendeztetett meg minket, mint minden évben. Az első az Akkor szakítsunk volt, amit egy délután alatt nyomtam le, és halálra nevettem magam rajta, a második pedig a Késtél, egy újabb sorozat első kötete. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, tetszik az ötlet, meg az, hogy milyen hétköznapi az egész - bár Laura amúgy is mindig olyan dolgokkal rukkol elő, ami veled is megtörténhetne, csak hát nagy valószínűséggel nem fog, de mégis, ki tudja, azért álmodozhatsz, mert baromi jó lenne, nem? :D
Éééés pampadampampam, VÉGRE kaptunk egy újabb Dessen fordítást is ebben az évben. Az Álom két kerékent már angolul is kinéztem magamnak, így aztán nagyon örültem, amikor lefordították. Nem ér fel a Figyel rámhoz - bár azt alapjában véve nehéz lenne überelni -, de jól szórakoztam olvasás közben. Olyan egyszerű volt, és ez akkor éppen nagyon jól esett.
Az ősz hozta a mozikba a Ha maradnékot, amit még nem tudtam elolvasni, a szerző másik két könyvét viszont volt szerencsém végigbújni, és hát... hogy is mondjam... Willem egy olyan pasi, aki mellett folyton feltörlőronggyal kéne élnem az életem, mert körülbelül minden második cselekedetétől beteges nyáladzásba kezdenék. Khm. (És akkor még nem ő volt az abszolút nyertese az évnek. Ne akarjátok tudni, milyen érzés!)
Miután a moziplakátokon ott díszelgett kicsiny világunk egyik -szerintem- leghelyesebb fiúcskája, természetesen megvettem az Útvesztőt, mert nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy legyen egy olyan könyv a polcomon, melynek borítóján rajta van Dylan O'Brian. (Még akkor sem, ha elég pici. :( Jobban tetszene, ha, mondjuk, az útvesztőt kihagyták, és csak egy szédítő mosoly meg egy vizes póló díszelegne rajta. Bár akkor valószínűleg nem úgy tenném a polcra mint a többi könyvet, és megtörném a látványt. Szomorú lenne. Jobb ez így.) Szóval, király ötlet, hihetetlen izgalmak, és még jól is van megírva. Kellett egy kis idő, hogy beinduljon, de aztán elszállt az erő a lábaimból.
Karácsony után, amikor kinyitottak a könyvesboltok, gyorsan el is mentem, hogy megvegyem a DUFF című kötetet, melyről olyan jó értékelést olvastam, hogy muszáj volt azonnal megkaparintanom. Nagyon tetszett, érdekes volt, bírtam az egészet. Wesley. Hát, istenem. Még akkor is nagyon bírlak, ha minden fájdalmam ellenére a kötet végére egy kicsit nyálas lettél. Egy kicsit. Bár, nem oldhattad meg máskor is, de akkor is. Oh. <3

És akkor jöjjenek az abszolút szárnyalások, melyeket a bejegyzés végére tartogattam:
A világ egyik legjobb könyve: Csillagainkban a hiba.
Gus és Hazel története olyan érzelmi viharba sodort, hogy kész művészet volt kimenekülni belőle. FALTAM a sorokat, leültem, kinyitottam a könyvet, és nem álltam fel az utolsó sorig. Úgy sírtam, mint egy félőrült, egy kis óvodás és egy depressziós tinédzser keveréke, aki bizonyos időközönként vihogva felnevet, és botrányos csuklásba kezd.
Legjobb sorozat, amit olvastam: Éhezők viadala
Még akkor is le vagyok nyűgözve, ha kivonjuk az egyenletből Peetát, pedig, hát, nos, khm, és további kötőszavak, mert nem lenne jó vége, ha elkezdenék róla áradozni. Hihetetlen volt, izgalmas, érdekes, és annyira brutális, hogy a lelkem fele elpárolgott, mire végeztem a harmadik résszel. Egy kicsit meghaltam, amikor becsuktam a kötetet, és annyira kibuktam, hogy egész este takarítottam a szobámban, mindent leporolva, meg egyéb furcsaságok.

Most pedig, az óáv utolsó meg az új első hetén elolvastam a Luxen sorozat első és második részét, valamint belekezdtem a harmadikba. Csak annyit fűznék az egészhez, hogy ÉN ILYET MÉG NEM PIPÁLTAM. Daemon. ÚR ISTEN! SZENT ÉG! MI A FRANC?! Meg ilyesmik... Inkább nem részletezem, hogy milyen brutálisan veszélyesen csodálatos, lenyűgöző, észveszejtően-hihetetlenül-megbonoldítóan szeretnivaló, bunkó, védelmező és VESZETTÜL szexi katarzis az egész srác. (Igen, ez a rövidebb változat volt. Részletesen később, már azoknak, akik képesek befogadni az ömlengésemet.:D)

Azt hiszem, ezeket a könyveket szerettem volna megemlíteni mindenképpen. Remélem, ebben az évben is sokszor leszek rosszul (te jó ég, milyen mazochista vagyok!). Ami azt illeti, nagyon jól kezdődik. :D

xoxo, Emmlyl