November 14-én szalagtűzött lettem. Azóta ott virít a kabátomon az iskolám kitűzője meg a hozzá tartozó kicsiny kék szalag, a kezdetet és a befejezést hirdető 2011-2015 felirattal.

Mióta gimnazista vagyok, minden évben jól megnézem a végzősök téli kiegészítőjét. Most pedig nekem is van, ami olyan hihetetlen, hogy kellett egy kis idő, hogy tudatosuljon bennem. Rettentően gyorsan szalad az idő, szinte már ijesztő, milyen tempót diktált az elmúlt 3-3,5 év. És ha eddig nem vettük volna komolyan, hogy ez bizony az utolsó évünk itt, májusban ki leszünk dobva, hát most már tárgyi bizonyítékot is kaptunk rá, mely minden nap emlékeztet a közelgő kihívásra.

Az én sulimban a szalagtűző és a szalagavató bál külön napon van. Általában egy hét választja el egymástól a két alkalmat, de ebben az évben változtattak a hagyományon, és az egyetemi nyílt napok miatt ezúttal két héttel a bál előtt volt az iskolai ünnepség. Aznap volt a nyolcadikosoknak rendezett nyílt napunk is, melyen csak az első két évfolyam vesz részt, szóval bőven volt időnk készülődni. Még jó, hogy így alakult, ugyanis kicsit kiborultam délelőtt, mert a matrózblúzom sehogy sem akart jól állni a szoknyámmal, és amúgy is labilis állapotban voltam akkoriban. Végül aztán göndörített hajjal és egy "ennyit tudtam kihozni magamból most" sminkkel indultam el itthonról.
Mind nagyon kíváncsiak voltunk, mivel rukkolnak elő a tizenegyedikesek, ugyanis a ballagtató osztályok minden ilyen eseményen műsorral kedveskednek a búcsúzóknak, ebben az évben nekünk. Tanár- és diákparódiák, vicces képek az osztályokról, zenés videók a kivetítőn. Kivételesen mi is beálltunk (ez nem igazán szokás), és a testvérosztályunk műsorát kiegészítettük egy videóval. Annyira sokat nevettünk, hogy már fájt a hasam és könnyezett a szemem, de még mindig képtelen voltam abbahagyni. Nem vagyok az a felejtős típus, sőt, ha nyilatkoznom kéne, azt mondanám, egyszer az emlékeim fognak teljesen megőríteni, de még így is láttam dolgokat, amik kimentek a fejemből... Nem mintha meg lehetne jegyezni annyira sok dolgot, mint amennyit átéltünk.
A műsor és a tűzés után folytatódott a már korábban megkezdett fotózkodás. Ez egy olyan délután, melyen mindenki ezerrel nyomogatja a fényképező vagy a telefon megfelelő gombját, és mi nem szakítottuk meg a hagyományt, sétáltunk, fotóztunk, nevettünk, aztán megint elkaptunk valakit, aztán csak úgy magunkban hülyéskedtünk. Ennek eredménye a nemtudom hány darab, de mindenképpen rengeteg kép - tanárokkal, barátokkal, ismerősökkel. Csináltam egy kollázst, amit most feltöltök ide, hogy megmutassak néhányat a gyűjteményemből. Hívek voltunk magunkhoz, a nagy arányban előforduló "vágj hülye fejet!" fotók teljesen szándékosan néznek ki úgy, ahogy. :D

Szóval jól alakult a szalagtűző, még akkor is, ha egészen más volt, mint az előző években, így nem éppen azt éltem át, amit mondjuk, tavaly ilyenkor elképzeltem. De ez cseppet sem meglepő... Unalmas lenne az életünk, ha mindig azt tennék elénk, amit várunk. A lényeg: akárhogy is állt rajtam a matrózblúzom (ezen nem tudok túllépni!), rettentően jól éreztem magam, hihetetlenül sokat nevettem a barátaimmal, és most már nem csak én meg a társaim tudjuk az utcán, hogy végzősök vagyunk - és májusban depressziós tinédzserek leszünk, akik elvadult kinézettel, nyálukat a könyvjeik lapjaira csorgatva tudnak majd csak aludni -, hanem mindneki. Hah!

Emmlyl