2014.06.13. 20:15, Emmlyl
És vége. A nyáriszünet immáron hivatalosan is kitört, már csak egy évzárót kell végigszenvednie a kevésbé szerencsésebb embereknek a suliban. Szóval, végre megérkezett a régóta várt szünet, nullázódtak a visszaszámlálók, és most mindenki iszonyatosan boldog. Pláne én, akinek a hangulati görbélye erőteljesen lefelé haladó irányból, olyan gyorsan szökött a magasba, hogy hányingerem lett hirtelen. Na de erről később. (Zavaros lesz, előre szólok, bár szinte mindig ezt csinálom.)
Először is - mivel lelkes weheartit és pinterest meg miegymás felhasználó vagyok -, beillesztek egy képet, mert enélkül egy bejegyzés sem lehet teljes:
Az előző bejegyzésem óta egyszer már leültem írni, hogy ezen drága hónap elején hozzak nektek Hello June-os, hihetetlenül menő képet, de sajnos annyira rossz kedvem volt, hogy inkább ledobtam magam az ágyamra, és feküdtem, mintha egy zsák krumpli lennék. Álmos voltam, szomorú meg úgy összességében nem érte volna meg komor hangulatú poszttal előállni egy ilyen vidám design elkészínése után.
Ennyi hónap tanulás után az ember totálisan kifárad, és bár azt mondják, erre a két hétre már igazán odacsaphatna, merthogy ez csak két hét, mégis képtelen vegetatív funkciókon felüli tevékenységet végezni a padban. Mi például cseresznyét ettünk. Ó, istenem, de mennyi cseresznyét! Aztán voltunk fagyizni. És persze kinyitottuk a könyveinket, nézegettük az összeállni nem akaró betűsorokat, meg beszélgettünk ezen az utolsó héten, amely egyszerre volt gyors és lassú. Merthogy az ember sokszor lassúnak él meg dolgokat, de ha valaminek vége szakad, egyből húzza a száját, amiért olyan gyorsan eltelt. Példának okáért: minden egyes történelemtémazáróval végződő hét rettentően lassan vánszorgott. Aztán szombaton rájöttem, hogy milyen rövid idő alatt mennyire sok kávét ittam meg.
Ez a harmadik gimis év majdnem minden szempontból kétoldalú volt - gyors is, lassú is, meg persze nagy ritkán normális, ami általában nem jellemző az életünkre, de mindegy. Aztán most, hogy vége van, egyértelműen csak és kizárólag azt érzem, hogy elsuhant. És akkor azt mondják: nézzem meg a következőt, az még hamarabb elrepül. Hihetetlen, hogy már csak egy évig vagyok gimis, na meg az is, hogy milyen bölcsek, akik megállapították, hogy ez az egy év rövidebb lesz mint az előzőek. Ezek szerint az idő relatív megítélése egyenesen arányosan csökken az ép agysejtjeim számával. Na mondom én. :D Nem fontos, nyár van, hagyjuk a matekot.
Más.
Az a helyzet, hogy én tényleg nagyon szomorú voltam. De komolyan. Annyira, hogy már szánalmasnak tartottam magam, amiért folyton rendetlennek éreztem a lelkem. Megtanultam ugyan néhányszor, hogy egy hatalmas mélypont után csak emelkedő következhet, de sajnos az ember sokszor hajlamos megfeledkezni az efféle tapasztalatokról. Főleg, ha egy egész óceánnyi önsajnálatban vergődik, mint én az elmúlt hónapokban. Nos, igen.
Aztán kisüt a nap. De nem úgy, mint reggelente. Nem tart hosszú-hosszú ideig (tapasztalatból mondom, befagyott a seggünk, és harmatosak lettek a lábujjaink, mire feltolta a képét az a fényes sárga folt az égre), egy pillanat alatt megtörténik. Inkább olyan, mint egy váratlan vakuvillanás. Csakhogy nem múlik el olyan hamar. Nekem például múlthét szombat óta kiakasztó módon működik a generátorom. :D Bekerült életem legszebb napjai - vagy inkább éjszakájai közé, soha, de soha nem fogom elfelejteni, örökké hálás leszek érte, és valahányszor eszembe jut majd, legalább annyira meg fogok lepődni, mint amikor besétáltam a Stockba, megláttam a gyertyákat, és a barátaim kiugrottak a pult mögül. Meglepetésbulim volt. De még milyen!
Hetek óta tervezgettek a hátam mögött, és én még csak észre se vettem. Szentül hiszem, hogy ők a profik, és nem én vagyok a figyelmetlen, de ki tudja. :D A lényeg az, hogy a legkevésbé sem számítottam a dologra, sőt, igazság szerint úgy készültem, hogy majd beülünk a moziba a csajokkal, merthogy a többiek úgysem jönnek be a városba. Rendesen beetettek, én meg szépen bevettem. A Stockba be se akartam menni, azt hittem, majd megint csalódás lesz. Aztán megláttam a teamécsesekkel végigpakolt asztalokat meg a lufikat, és úgy éreztem, nem jó helyen vagyunk. A következő kép pedig egy csomó ugráló ember, tucatnyi ölelés, és az, hogy olyan szinten nem tudom, most mi van, hogy szerintem még a nevemet se tudtam volna megmondani, ha valaki megkérdezi. És ha már a legeknél tartunk: életem legcsodálatosabb ajándékát kaptam. Illetve, kettőt. Nem is tudom, melyik a jobb
Szóval vasárnap egész nap sírtam, annyira boldog voltam. Na meg random aludtam egy-két órákat, mert éjszaka egy pillanatra se csuktam le a szemem.
Így történt hát, hogy a Mariana-árokból a Himalája tetejére kerültem, egyetlen este alatt, melyen végig vigyorogtam, idiótán beszéltem, és olyan hihetetlenül boldog voltam, hogy még mára sem múlt el. Ó, és csodálatos sütiket ettem, bár kezdetben a sokktól úgy éreztem, perceken belül összehányom magam. Valószínűleg nem kellett volna fagyiznom a mekiben. :D
Végül pedig: kit érdekel, hogy 18 évesen szingli vagyok, ha ilyen csodálatos barátaim vannak??? Úgyvan. Senkit.
Megkaptam hát a kezdő löketet a felfelé tartó hullámvasút beindításához. Remélem, lesz bennem annyi erő a továbbiakban, hogy tovább hajtsam. Jövök, Gus! <3
Most pedig itt ez a két és fél hónap, amivel annyira sok mindent tudnék kezdeni, hogy már most kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Egy biztos: jövőhét végén elindulunk a végtelenbe, és ez annyira, de annyira klassz, hogy legszívesebben már most ugrálnék, mint valami betépett, dilis nőszemély. De azért az mégis furcsa lenne. Mindegy, amúgy is különcök vagyunk, szóval azt hiszem, levezetem boldogságom egy picinyke részét. :D
xoxo, Emmlyl