Sziasztok! Ezúttal egy személyes bejegyzést hoztam, mivel mostanság annyira sok dolog történt velem, és a következő hetekben még fog is, hogy bőven van miről írnom. Ha az embernek baromi sok dolga van, borzasztó gyorsan tud telni az idő, és néha csak úgy elröppen egy-egy hét, szinte észre se veszi. Nekünk rengeteg teendő jött össze, és néha már azt sem tudom, melyikkel foglalkozzak, mivel kezdjem, hova menjek, bár egyenlőre még nem csúsztak ki a kezeim közül a dolgok, akkor sem, ha nem sikerült mindent pontosan úgy összehoznom, ahogyan terveztem. A tizedik és a tizenegyedik tanév között akkora szakadék van, hogy a mostani papír, jegyzet és füzethalmaim tetejéről hangyányi kis pontnak látszik a tavalyi tanulnivalók összessége. Nem könnyű, és nem is lehet folyamatosan pörögni, de még mindig bennem van a bizonyítási vágy, sőt, állandóan ott üvölt a fejemben az a bizonyos "majd én megmutatom" hangocska, ami hozzáad egy nagy adag lelkesedést az amúgy néha siralmasan semmisnek tűnő, két másodperc alatt eltelő napjaimhoz. 
Ezer meg egy feladatunk van, a tanulás mellett persze, ami amúgy sem egyszerű, mert nem egy laza sulit választottam. Hozzáteszem, az előző mondatomban a panaszkodás leghalványabb árnyalata sincs benne, mivel én választottam, és pontosan tudtam, hogy így lesz. Akkoriban úgy döntöttem, hogy belevágok, és végig is fogom csinálni, akármilyen nehéz lesz majd. Mivel nem vagyok az a feladós típus, igyekszem a lehető legszorosabban tartani magam az elhatározásaimhoz. Irtózatosan nehéz egyensúlyt tartani, de pontosan tudom, hogy egyáltalán nem egészséges túlhajtani magam, így délutánonként, vagy hétvégéken szerintem teljesen jogosan megadom magamnak azt a kis időt, amit olyan dolgokra szánok, amelyek távolról kerülik a sulit, a tanulást. Így aztán nemrég elolvastam A herceget, most pedig, az én drága Abusomnak köszönhetően már a Veszedelmes sorscsapás felénél járok. Hetek óta égek a vágytól, hogy elolvassam, és vasárnap el is jutottam a feléig, ahol aztán kényszerítettem magam a szüneteltetésére, merthogy ezen a héten két tantárgyból OKTV-zek, és azért mégsem mehet az egész délutánom olvasásra. Nem bírta a lelkiismeretem...
Hétfőn megvolt a kémia, ami öt órán át tartott. Úgy mentem be, hogy bármi lesz, nem fogok elszomorodni, és annak ellenére, hogy siralmasan sikerült, úgy is jöttem ki. A számolási feladatokban rengeteg pontot buktam, mert más típusok voltak, mint ezelőtt, és olyan elméleti háttér kellett hozzájuk, amibe nem vetettem bele magam nyakig, így sokszor nem tudtam elindulni. A teszt rész viszonylag jó lett, azt végigcsináltam, bár nem hibátlanul, de azért a legjobb tudásom szerint megküzdöttem vele. Mindenesetre, akármi is lesz a vége, ez csak egy verseny, és tapasztalatszerzésnek, hogy milyen is, tökéletes volt. Amúgy az ilyen überhosszú versenyek egész viccesek tudnak lenni. A perc, amikor látod, hogy az egyik fiú egy rakat szendvicset kipakol maga elé, és minden témakör előtt befal egyet, majd amikor már kínodban egy csomag rágó van a szádban (muszáj volt elszórakoztatnom magam valamivel amíg újraszámolgattam a kiralitás centrumokat) mindenképpen klassz. Ráadásul kémiaversenyen mindig egyedül vagyok lány, szóval előtte hallgathatom, ahogy a mesterek megbeszélik az evési stratégiát, meg a többi rendkívül fontos dolgot. :)
Holnap pedig jön a biológia, a kettes számú verseny, a nagy kihívás, amire borzasztó nagy lelkesedéssel bólintottunk rá október elején, és bár a tanulási terveink nagy részét nem sikerült úgy megvalósítanunk, ahogy szerettük volna, ahogy az okos kis fejünkben megszületett, egy nap múlva ilyenkor már be lesz adva a lapom, és ugyanúgy fogok kijönni, mint hétfőn. Úgy értem, mindenképpen boldogan. Ha másért nem is, azért, mert túl leszek rajta.

 

 

Aztán, ha túl leszünk ezen a nagy futamon, és decemberben talán megpihenhetünk egy kicsit, akármi is lesz, minden délután olvasni fogok, mert már annyira sok könyv van a listámon, hogy mindenképpen le kell húznom néhányat. Na meg, itt az ideje újra elolvasnom A leghosszab út című Nicholas Sparks tüneményt, mivel ezt minden évben megteszem. Mondjuk, két éve kaptam, és ezáltal kétszer olvastam el, szóval nem tudom, mennyire számít ez hagyománynak, de ha most még nem feltétlen mondható annak, hát, majd pár év múlva. Apropó december. A városban már felállították a karácsonyi bódékat, sőt, a fát is felöltöztették, szóval már nem sokáig kell várnunk, hogy megteljen a tér az árusokkal, és a levegőben ott lebegjen a borzasztóan csábító kürtöskalács illata, esténként égjenek a fények, és gőzölgő poharas emberek sétáljanak az utcán.  Alig várom a telet! Hogy essen a hó, hogy nagykabátban járjunk, hogy minden nap rajtam legyen a cuki sapkám, és véget érjen az átmeneti időszak a két évszak között, amit valahogy sosem kultiválok.