Nem hogy a május 15-e, de a június is szépen elröpült a fejem fölött virtuális némaságom idejét illetően. Rettenetesen röstellem, hogy ilyen hosszúra nyúlt a csend... Mindazonáltal illik bevallanom, hogy nem azért nem írtam, mert egyetlen szabad percem sem volt az elmúlt időszakban - az azért enyhe túlzás lenne -, hanem inkább azért, mert képtelen voltam rá. Igazán furcsa dolgokat kellett lerendeznem magamban, átgondolni körülbelül mindent, amit csak lehet, és ez a búcsú a gimitől&kitekintés az egyelőre még homályos jövőre szitu alapjáraton sem egyszerű.

 De most itt vagyok, túl sok-sok izgalommal, idegességgel vegyült percen, órán, napon. Túl az elmúlt négy éven, és szemben a következő hattal, meg aztán még ki tudja mennyivel. A végzős-kettős lét szűk kis sikátorából átugrottam a márnemgimistöbbé és a majdnemegyetemista utak kereszteződésébe, ez pedig itt az utolsó olyan nyaram, amit a nagy többség még olyan igazinak nevez - bár jómagam kétlem, hogy jövőbeni nyaraim megérdemelnék, hogy jó előre hamiskásnak tartsam őket, szóval ez azért nem fair.