Nagyon sokáig nem tudtam írni. Annyira sokáig, hogy teljesen fölösleges lenne bejátszanom az egyetemkártyát: még a legelfoglaltabb ember sem él le ennyi hónapot szabad percek nélkül. Voltak szabad perceim. Nem sok, és nem is tehermentes, de akadt néhány. Csak nem sikerült írásra szánnom őket. És ez, meg az egyéb dolgaim, gondolataim eléggé felkavarták a lelkemet. De most úgy döntöttem, hogy összeszedek egy igazán őszinte bejegyzést. 
Minden egyes szó igaz abból, hogy a vizsgaidőszak nem csak rengeteg tanulnivalóval terheli az azt-se-tudom-mivel-kezdjem hallgatót. Az elmúlt két hónap az elrettentéseknek nagyjából megfelelően nehéz időszak volt, és most, hogy vége van, és óvatosan a második szemeszter küszöbére csúsztathatom a lábaimat, hogy a következő félév az én mozdulatomat illető óvatostól valami egészen távoli fogalomnak megfelelően zúgjon el a fejem felett, fellélegezhetek. Pihenhetek, vagy legalábbis megpróbálhatok pihenni két hetet, és kiélvezni minden, ezúttal tényleg szabad percet, új terveket szőni, bátorságot és kellő elszántságot csempészni a bőröm alá. 
De mint említettem, az elmúlt két hónap nem csak a tanulásról szólt - mint ahogy maga az egyetem sem teljes egészében a szakoddal kapcsolatos ismeretek elsajátításáról szól, és most nem a bulikra, a szükséges kikapcsolásra meg a rengeteg emberre gondolok, bár nem titok, hogy ezekben sincs hiány. Amire most ki akarok lyukadni, az sokkal inkább az önismerettel kapcsolatos. Kénytelen vagy megismerni magad. Nincs mese. És ha a szorgalmi időszakban nem sikerül rájönnöd erre, hát a vizsgaidőszak egészen biztosan tudomásodra hozza. Nem biztos, hogy mindenkinél így megy ez, de én épp azok közé tartozom, akiket próbára tett a saját lelke, és a sok tanulás mellett, amikor maga mögött hagyott egy megmérettetést, elég sok átgondolnivalója volt. Főleg januárban, amikor már egy egész hónapja csak tanultam, vagy olyasmiket csináltam, amiket az antiszoc énem élt meg boldogan, a szociálisabbnak enyhén szólva vérzett a szíve, néhány kivételt leszámítva, persze. 
Amíg tanultam, néha eszembe jutott, hogy milyen jó lenne írni. Blogot, a kis történetemet, bármit... Aztán időm lett. Leültem. De nem jöttek a szavak. Vagy ha jöttek, nem tetszettek. Dühös lettem magamra, aztán ráfogtam az egészet arra, hogy szeptember óta jóformán csak tudományos írásokat, tanulnivalót olvastam, biztos azért nem csap meg az ihlet, mert (szinte) semmi könnyű olvasmányélményem nem volt, és kipottyant a fejemből a megszokás, ahogy egymás után illesztem a szavakat. A téli szünetben szépen ki is készítettem magam, miután elolvastam kevesebb mint 24 óra leforgása alatt két könyvet, és nem hogy nem jött vissza az ujjaimba szikra, de még fel is bosszantott egy rettenetes függővég. És mivel én én vagyok, tovább húztam magamban a bajt, kirobbantottam a saját bensőm sokadik nagy háborúját, és elrontottam magamban majdnem mindent, ami még a helyén volt, mert meg akartam találni azt a hibát, ami már olyan régen nyomaszt, amiről még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi az, és mégis képes volt szinte akármikor lecsapni rám. Csak úgy. 
Sokáig halogattam a blog dolgot, még azután is, hogy eldöntöttem, mit kezdek vele, mert kigondolva még semmi sem olyan biztos. De most már nem akarok olyan ember lenni többé, akinek csak bizonytalan gondolatai vannak. Úgy döntöttem, hogy itt hagyom a blogomat. Lehet, hogy csak egy időre, és valamikor visszatérek majd, ha olyasfajta megosztanivalóm lesz a nagyvilággal, ami ide illik - de az is lehet, hogy ez a legutolsó bejegyzés. 

Amikor elkezdtem az egyetemet, úgy indultam el, úgy költöztem el félig itthonról, hogy ez egy tiszta lap. De nem volt az. A kelleténél sokkal többször gondoltam a gimire, sokkal többször hagytam, hogy a gyengébb perceimben rámtelepedjen az a sok kérdés ami a fejemben maradt. Néha még akartam is, mert egy idő után nagyon szerettem volna minden lezárandót magam mögött hagyni. Aztán most ezután a fránya vizsgaidőszak után arra jutottam, hogy akármilyen furcsán is hangzik, túlságosan gonosz voltam magammal. Azért, mert nem pusztán nem hagytam magam mögött a lejárt lemezt, hanem egyenesen saját magamat hibáztattam minden egyes befejezett, egyszerűen félbeszakadt, vagy még csak meg sem kezdett darabért. 

Ha írni is akarnék, nem tudnám itt megtenni. Nem is akarom. Én szeretem ezt a blogot, tényleg, de az, aki lenni akarok, távol van attól, aki itt voltam. Olyan ez, mint amikor betelik egy naplód - egyszerűen nem fér bele hogy az általános iskolás éned ugyanabba a könyvbe írjon, mint a középsulis, vagy a már azon is túllépett önmagad. 

Természetesen továbbra is szívesen olvasom, és szeretném is olvasni azokat az oldalakat, melyeken ezidáig megfordultam, hiszen kíváncsi vagyok rájuk. De az én kapuim most bezárulnak. Itt maradnak, mert mindentől függetlenül szerintem elég sok szép emlékem van itt, csak több már nem lesz. Mert muszáj megtanulnom tényleg elengedni, hogy tényleg továbbléphessek, és az az ember lehessek, aki mindig is lenni akartam.

XOXO,
Emmlyl